Álti ship story

19. Érzelmi roncs

*PETI SZEMSZÖGÉBŐL*

Nem annyira szeretnék beszélni a személyes életemről neked, de kezdek nagyon rosszul lenni és muszáj ki engednem magamból...

Mondtam a mosolygos plüssmacinak.

"Legalább neked el tudom mondani ..."

sohajtottam.

A szemeim nedvesek lettek a saját szavaimtol. El kezdtem sírni hisztérikusan. Magamhoz szoritottam a plüssöm és bele sirtam a puha bundájába. Csak sirtam és sirtam és sirtam. El se tudtam hinni, hogy ennyire szar lett a mentális egészségem, hogy még álminak se mondom el. Tudtam, miként le tudok nyugodni azonal kell beszélnem vele. 

Viszont nem hamar nyugodtam le, kelet kb 2 óra, hogy rendesen tudjak kommunikálni.

*HIVÁSBAN*

P:szia kincsem...

Á:szia baba mi a baj?

P:hát miden...

Á:mi az a minden?

P:egyre szarabbul vagyok mentálisan.

Á:pedig tök boldog vagy mindig!

P:nem mindig az van belül amit kivül látsz...

Á:oh, jó tudni...

P:sajnálom, hogy igy kellet megtudnod, de muszáj beszélnünk róla mivel már nem bírom magamba tartani.

Á:itt vagyok beszélj bármiről kincsem.

P:ugye tudod régen is ilyen voltam de kezd megint vissza jönni aminek nem lesz jó vége.

Á:hogy érted nem lesz jó vége?

P:hát csak gondolj vissza mi történt régebben.

Hirtelen csönd lett. Álmi nem szólalt meg.

P:kicsim minden ok?

Á:igen igen. Most emlékszem hogy, nekem mennem kéne! Puszi imádlak!

P:oh oké puszi imád-

*HÍVÁS VÉGE*

Álmi sose csinált ilyet. Főleg rám baszni a telefont rá se ismertem most.

Vissza feküdtem az ágyamba és gondolkodtam hogy, miért volt ilyen furcsa.

"most kettő opció van. Vagy megcsal vagy tényleg mennie kell de, szerintem nem csal meg vagyis remélem..."
Szóltam magamhoz.

Nem tudtam semmit csinálni itthon egyedül órákig feküdtem az ágyamon és az az idő alatt is vagy sírtam vagy aludtam.

Hirtelen kopogást hallottam a bejárati ajtonkon. Gyorsan ki szaladtam meg nézni hogy, mégis ki az. Ki nyitottam de csak anyira hogy, a kis fejecském ki férjen. Egy magas alakot láttam az ajtó előtt kellett pár perc mire fel ismertem ki is az. Álmi volt az.

"szívem?"
Néztem fel rá.

"itt vagyok drágám nem lesz semmi baj."
Szorított magához.

"de hogyhogy nem otthon vagy?"
Kérdeztem miközben fejemet a mellkasába fúrtam.

"hát egyből amikor el kezdtél erről beszélni nekem tudtam hogy, itt kell meleted lennem ebben a pillanatban."

"köszönöm nem is tudom mit csinálnák nélküled."
Őleltem vissza.

Az érzelmes ölelkezés után be is jöttünk a szobámba. Álmi le feküdt az ágyamra így hát le tudjak feküdni rá.

"na gyere tudom hogy, ez hiányzott már."
Jelzett a kezével.

"nem kell kétszer mondanod!"
Másztam rá lassan és el helyezkedtem.

Nem sokszor fekszünk így de mégis ez a kedvencem. Közel érzem magam hozzá, nem furcsa értelemben! Órákig feküdtünk így és csak beszélgetünk. El mondtam minden fájó szavam álminak miközben ő szorosan ölelt a mellkasához.

"nem tudtam hogy, enyi minden bánt téged."
Mondta és meg puszilta a homlokom.

"ja hát régóta gyűlik már bennem."
Néztem rá.

El kezdett az ágy rezegni. Ki gondolta volna álmi telefonja csinálta a hangot. Ki halászta a telefont a párna alól és fel vette.

"igen?"
Szólt bele szarkazmussal.

'vajon kivel beszél?'
Kérdeztem magamba.

"most komolyan?"
Forgadta meg szemét.

"miaz drágám?"
Kérdeztem suttogva.

"jó jó indulok már nyugi!"
Rakta le.

"hova kell menned?
Néztem rá boci szemekkel.

"sajnálom kincsem megint valami tárgyalásra kell mennem a szüleimmel."
Sóhajtott.

"oh nincs semmi baj kincsem menjél nyugodtan."
Pusziltam meg.

Ki kelt álmi az ágyamból és az ajtómhoz ment. Mielőtt még ki lépett volna megcsókolt és el köszönt......

___________________________________

ÚRISTEN EGY ÚJ RÉSZ?
SAJNÁLOM HOGY NEM ÍRTAM RÉSZT CSAK EL FOGLALT VOLTAM. ÉS BOCSÁNAT HOGY EZ RÖVID LETT.