𝒥𝓊𝓈𝓉 𝒶 𝓈𝓉ℴ𝓇𝓎 🔞ℬℒ.ℱℯ𝓁𝓃ő𝓉𝓉 𝒯𝒶𝓇𝓉𝒶𝓁ℴ𝓂

Minden.

                                 🔞

A pulzusom az egekben, a szívem a fülemben dübörög, közben úgy éreztem magam, mintha egy katlanban vergődnék épp. Mégsem emiatt aggódtam, hanem hogy meztelen testemet idegen, erőszakos, kutakodó ujjak pásztázzák végig. Nagyon jólesett, hiszen régen éreztem már ilyet! Olyannyira, hogy a forróság és az izgalom okozta köd teljesen ellepte amúgy is kába fejemet. A nekem idegen kéz ráérősen simogatott végig, éppen úgy, és ott, ahol én azt szerettem mindig is. Már nem aggódtam, csak átadtam magam, és eufóriában lebegtem, hiszen azt hittem, csak egy álom, és aki hozzám simul az őrületbe kergetve az nem más, mint egyetlen szerelmem, Dylan. Egész addig úgy véltem, hogy csakis egy vágyálom lehet, amíg meg nem éreztem forró leheletét a fülem mellett. Valóságosnak tűnt, hiszen testem tiszta libabőr lett, és nem mellesleg éreztem dorongként feszülő farkát, amit ritmusra dörgölt a fenekemhez. Tudtam, hogy le kéne állítanom, megálljt parancsolni... De nem ment!
Így struccpolitikát alkalmazva átadtam magam neki és a szenvedélynek. Nem gondoltam arra, hogyan kerültünk ilyen helyzetbe, és az ágyba. Ahogy arra sem, hogy nekem az esküvőm lesz másnap. 
Dylan pedig, a kábulatom ki is használta. Nem sietett, lassan lehelt csókot, és simogatta végig már izzadtságtól fénylő testem.
Annyira szeretem, amit és ahogy csinál velem, hiszen évek óta nem volt részem efféle kényeztetésben. Csókol, nyálcsíkot hagy imádott ajka rajtam, közben ujja már tágítás gyanánt tekereg barlangomban. Tetszik! Élvezek mindent, amit velem tesz, ezért nem is állítom meg. Agyam kisült, így azt sem hallom, amit sutyorog nekem...
De tudjátok mit!  Nem is érdekel! Csak a kéj, a mámor, amit ajándékoz nekem! Talán ez egy búcsúajándék, amiért holnap Carent feleségül veszem? Már tudtam, hogy nem álmodom, és azt is, hogy nem lenne szabad,... de nem érdekelt, érezni akartam őt, a testét, és mindent, amit nekem adhat!
Így ezt az éjszakát emlékül magammal viszem...
Dylen ismer engem, mint ahogy a testemet is, ezért sem tartott soká az eufóriában lubickolás. Szorosan tartott a karjai közt, mintha attól félne, hogy újra eltűnök a szeme elől. Mély lökései a gyönyör pontom érintették minden alkalommal. Nekem mégsem volt ennyi elég! Régebben is sokszor mondta rám, hogy telhetetlen vagyok. Mintha ő nem lett volna az! Ugyanis ahol mód, lehetőség adatott, mindig igába hajtott.
Ohh, azok az évek... Régi, szép emlékek! És mivel ez a legénybúcsúm, ki is élem magam vele!
–  Na, mi van Pocok, csak nem egy újabb menetet szeretnél? - kért számon egyből, ahogy kis pihenő után célba vettem ölét. Én még mindig kábán figyeltem hosszúra nőtt, gesztenyeszínű haját, miközben ujjaim már cseppet elhalványult kockáit simogatták. Mennyire szerettem én ezt a férfit,...és még most is szeretem! És a becenév, amit ő adott nekem...
–  De igen! – válaszoltam ugyan, de még mindig nem néztem a szemébe. Nem mertem, hiszen csúnyán hagytam el másfél éve. – Ez a legénybúcsúm, és nálad tökéletesebbel nem is búcsúztathatom!
–  Hja, persze! – kacagott kételkedve a szavaimban, mire én rákaptam a tekintetem, de épp csak egy pillanatig tartott, amíg a szemébe néztem, mégis elég volt, hogy a fájdalmat meglássam gesztenye szemeiben. – Ha annyira tökéletes vagyok, miért hagytál úgy el? Legalább egy magyarázatot megérdemeltem volna!
–  Ne haragudj, Dy! Nekem sem volt egyszerű! Apám... – mentegetőztem, bár tudom, igaza van.
–  Tudok róla! – szakítja félbe magyarázatom, hangjában pedig keserűséget érzek. - A halálos ágyán elmondott nekem mindent. Hogyan zsarolt meg téged...
–  Beszéltél apával? – vágtam a szavába én is, miközben szomorú, beesett arcára néztem. Ezt, hogy lehet, hogy csak most vettem észre? Sokat fogyott, tehát az imádott kockái ezért halványodtak el! Ugye, nem miattam? Őt akartam menteni, tettemmel mégis csak ártottam?
–  Halála előtt egy héttel hivatott magához. Elmondta, hogy megzsarolt téged: ha nem hagysz fel a buzisággal és szakítasz velem, akkor tönkreteszi a vállalkozásaim, és mindent elvesz tőlem.
–  Igen... – ennyit tudtam csak kinyögni, ami nem sok, és neki nem is volt elég.
– Meg...tudtuk...volna...oldani! – a hangja elmélyült, tehát még mindig megbántott és mérges. – Ha szeretsz, és elmondod, mivel zsarolt meg, és...  – érzem, ahogy a teste megfeszült alattam, talán még most is bántja, amit tettem? Persze igaza van, mint utólag én is beláttam, de akkor már késő volt, hogy visszakozzak. Pillanatnyi csend állt be közénk, én ujjaimmal simogattam a köldökét, míg ő fenekemen pihentette a kezét.
– Újra megfenyegetett? – kíváncsiságommal zavartam meg a közénk furakodó, fullasztó csendet. Nem akarok már ártani neki, hiszen szeretem őt a mai napig.
– Nem! – halkan, jóval nyugodtabban válaszolt, épp csak suttogott nekem. – Azt mondta, élete legrosszabb döntése volt, hogy elszakított téged attól, aki a mindent jelentette neked! Még úgy is bánta tettét, hogy egy férfi a szerelmed. Fájt a szíve látni, ahogy szenvedsz azzal a nővel, akit ő maga talált neked. Fájt látnia, ahogy napról napra sorvad amúgy gyönyörű, húsos tested... – hitetlenkedve hallgatom, hiszen ezek apám szavai! Ezt mondta nekem is. Persze volt alkalom, többször is, hogy azt mondta rám: undorító koca vagyok, és nem is érti, mit szeret rajtam az a jóképű fiú... Mégsem ez a bántás hagyott mély nyomot bennem, hanem az, amikor megfenyegette a szerelmem.
–  Arra kért, hogy tegyelek boldoggá, és vigyázzak rád!
–  Mi? De hiszen ez négy hónapja volt! – nem értettem, miért várt eddig, és ennek hangot is adtam. Talán már nem is szeret engem!
–  Sértett voltam, Alan... Figyeltelek, és úgy láttam, jól elvagy azzal a nővel! – ennek valami baj van a szemével? Nem látja, hogy olyan sovány lettem, mint ő, és zombi módjára élem az életem? – És igazam volt, hiszen holnap lesz az esküvőtök!
– Ha szólsz... Ha keresel... – fasza, már dadogok, a szememből pedig potyog a könnyem, szétkentem erőszakosan az arcomon, majd megemelkedtem róla, hiszen ideje volt indulnom. – Mindegy is! Holnap megnősülök!
–   Lefeküdtél vele?
– Mi? – hogy jött ez a kérdés most tőle? Ennyire nem ismer engem? – Meleg vagyok, mintha nem tudnád! Ha megfogja a kezem, attól is ráz a hideg! És te? Végigdugtad a várost, mi? – a támadás a legjobb védekezés... Na, meg tudom, milyen életét élt előttem.
– Még szép! – a szavai a szívem szakították ketté, hiszen ez azt jelenti, hogy nem is jelentettem neki semmit...
Utoljára végigsimítottam a testén, elmémbe véstem annak minden milliméterét, majd lassan feltápászkodtam róla. Gondoltam, itt a szó, a beszéd már felesleges volna! Ha egy pillanatig reménykedtem is, hogy értem, hogy miattam jött,... az a gondolat, és a remény érzése mint egy füstfelhő tovaszökött. Csak kefélni akart egy utolsót velem, gondolom nem volt porondon ma senki, akit hazacipeljen! Némán, szó nélkül nézte végig amint lemászom róla, miközben ujjait, már sovány testemen ő is végighúzta. Utoljára!
–  Tudod, Dy, nekem sem volt egyszerű... Amíg a kávézóban vártál rám aznap az asztalunknál,... én a sarokról figyeltek végig téged, és minden másodperccel... újra, és újra megszakadt a szívem érted... – magyarázkodtam, de elég volt annyi, hogy tudja, mi esett nekem rosszul, hiába én tehettem róla. Már a cipőm másik felét kerestem, amikor ő is felült az ágyon, és továbbra is engem nézett. Arcán ezerféle érzelem suhant át, de szerelemnek már nem láttam a nyomát. Rosszul esett, ezért nem is szándékoztam ránézni... Soha többet! Én tettem ezt velünk, így megérdemlem!
Az ajtóban álltam már, a falapot lestem, mintha az segítene. De hogyan is köszönjek el, hogy hagyjam el ismét a férfit, akit mindennél jobban szeretek! Mit mondhatnék? Hogy jó volt az éjszaka?Vagy azt, hogy soha viszontnemlátásra?  Ég veled?
–   Ha arra kérlek,... hogy ne vedd el azt a nőt,... megtennéd értem?
–  Nem! – vágtam rá egyből, hiszen megsértett, és ő eddig is jól elvolt nélkülem. – Mindig tartom a szavam, és az esküvőm holnap van! Ég veled!
Nem néztem vissza rá, úgy téptem fel az ajtót, ami előttem állt. Így azt sem láttam, milyen arcot vág. Majd mivel futva hagytam el a hotelszobát, azt sem hallottam, amit búcsúzóul utánam kiáltott.
Éreztem, hogy a szívem megszakad, és mérges is voltam! De azt, hogy kire,  még én magam sem tudtam. Apámra, Dylanre, vagy magamra, amiért ennyi idő után is így érzek?
Futottam arra, amerre a lépcsőház kiírást láttam, sebesen szedtem a lábaim, mintha Dylan jönne utánam. Ő azonban nem jött, és ez is fájt!
Mindig is feminin típus voltam, ezért meg sem lepett, ahogy a lépcsőket szedve hangosan zokogtam. De hogy pontosan miért? Na, azt én magam sem tudtam!  Az biztos, hogy nem bántam meg az éjszakát, mert mint mondtam, ez az emlék elkísér egy életen át! Azért talán, mert nem szeret már, és hamar túltette magát rajtam? Vagy azért, mert most nem szaladt utánam?
Úgy léptem át a szálló fotocellás ajtaját, mintha rabságban lettem volna napokon át.  És igen, rab voltam, a saját testem rabja. Hiszen nem lehettem azzal, aki a szívem vágya! Egy pillanatig megszeppenve figyeltem magam elé, hiszen már kivilágosodott, hétágra sütött a nap. Rosszul éreztem magam, mintha arcon csaptak volna. Fájt a felismerés, hogy pár óra múlva el kell vennem egy nőt, aki bár kedves teremtés, de nem szeretem, és nem vágytam rá úgy soha! Mégsem ez szorította össze a szívem! Hisz az igaz szerelmem védelmében mindent megtennék! Az gyötört engem, hogy már nincs helyem sem az életében, sem a szívében! Mielőtt még újra pityogni kezdenék, a zsebembe nyúltam a telefonomért, ugyanis gyanús volt, hogy ha süt nap, már igencsak délelőtt van! Míg azon agyaltam, mennyi ideig voltunk együtt, és... ajjaj milyen egy éjszaka volt! Persze, az utolsó percekre inkább nem is gondolok... Szóval míg agyam mint egy kereplő járt, hiába kutattam a készülék után.
–  Bassza meg! Fent maradt! Én aztán vissza nem megyek! – Persze beszarinak tűnők, de nem tőle féltem, hanem magamtól! Ha újra megkérne, hogy mondjam le az esküvőt... – Nem! Ne álmodozz, Alan!
Megráztam a fejem, majd forgolódtam a londinert kerestve.
–  Alan! – hallottam meg oldalról a nevem, amitől a vér is meghűlt az ereimben! – Alan, mit keresel itt ilyenkor?
Nehezen a hang felé fordultam. Nem is tudom, a megkönnyebbülés vagy újabb fájdalom szorította-e össze a szívem! Ugyanis nem Dylan szólítgatott, hanem a jövendőbelim húga, Emma. Kézzel, lábbal hadonászott, úgy magyarázott valamit nekem. Én azonban a szívem őrült kalapálásától semmit sem értettem.
–  Mit keresel itt? – kérdezte a lány.
– Hány óra van? – kérdeztem vissza, az ő kérdésével csöppet sem foglalkozva, hiszen az volt akkor a lényeg, hogy mennyi ideje van még szegény nőtlen fejemnek!
– Nyolc óra múlt... Délben lesz az esküvő, addig neked még... – és csak sorolta a további teendőimet, ami engem egyáltalán nem érdekelt. Azt sem értettem, mit keres ez a lány ott, ahol én. – Változott a terv! Fehér öltönyöd lesz.
Eleinte nem értettem...a fenét, nem is foglalkoztam Emma szavaival, magamba zuhantam, és hiába ott állt előttem, ignoráltam őt! Előttem még mindig Dylan csalódott arca, a teste,   az éjszaka és a nem kellemes búcsú képei lebegtek. Na, meg el akartam tűnni onnan minél hamarabb, nehogy a szemei elé kerüljek! És igen, ismét magamtól féltem!
Sarkon fordultam, ugyanolyan svunggal, mint korábban, és indultam volna, ha Emma nem nyúl utánam.
–  Hova mész, Alan? – értetlen arccal nézett rám, persze nem is tudom, abban a pillanatban melyikük lehetett a bambább! – Itt van a szobád, és az esküvő is itt lesz! Most komolyan: mennyit ittál te az éjjel?
Újabb szóáradat, közben a csuklómnál fogva a szoba felé rángatott. Nem válaszoltam, csak hümmögtem, és haladtam utána, mint aki a kivégzésére tartott.
„Szavamat adtam apámnak, Carennek, és a szüleinek, ugye azt nem szeghetem meg?" – ismételgetem magamban saját megnyugtatásomra újra és újra, miközben a szívem menni, menekülni akart mindent hátrahagyva, hogy megnyugvást leljen szerelme karjaiban! Azonban, mint kiderült, az már nem volt opció! Így csak ültem, hallgattam Emmát, miközben egy idősebb nő dolgozott rajtam. Borotválás, aminek kimondottan örültem, mert féltem, hogy a penge fegyverré válna a kezemben! Hajvágás, majd valamit még csinált velem. Én azonban mint egy rongybaba, csak ültem, és csendben tűrtem...

És itt vagyok, most egy hatalmas tükör előtt állok. Ha nem arra készülnék, amire... a kinézetemtől még én magam is elájulnék! Ugyanis aki visszaköszön nekem, az egy dögös férfi, és nem egy vesztes balfék! Sötétszőke hajamba melírt rakott a nő, így már értem, a sok alufólia miért is kellett. A sötét karikaim is eltűntek szomorú zöld szemeim alól, amelyek már igencsak hozzám nőttek az utóbbi hónapokban. A fehér öltöny ott feszül, ahol kell, a mellénnyel és a zakóval együtt... Azonban hiába! Caren úgysem fogja levenni rólam! Istenem, Dylan megvadulna, ha így látna!
Elég! Megráztam a fejem! Nem gondolkodhatok ezen!
Elég a bámészkodásból, a hülye gondolatokból, és amiről újra álmodozom! Ő túlvan már rajtam, én pedig megnősülök hamarosan! Akkora sóhaj szabadult fel a tüdőmből, hogy még magamat is megleptem vele. De az önsajnálatnak nem kedvez az idő! Utolsó ellenőrzés dögös valómon, majd nehezen, de a szertartás helyszínére ideje indulnom. Főleg a telefonom hiányában azt sem tudom, hogy a jövendőbelimmel hol találkozom! Így az okos eszköz híján Emma segédkezett nekem, majd egy idő után ő is eltűnt mellőlem. Amíg azonban mellettem volt, egyfolytában csacsogott, de ezt a részletet valahogy elfelejtette. Majd amikor kapott egy hívást, azonnal magamra hagyott. Biztos a nővére kért segítséget tőle.
Szegény lány! Őt is egy olyan férfihez adják, akit nem is szeret! És mindezt azért, hogy a családja anyagi helyzete rendben legyen! Undorító, hogy a saját vérüket, a gyermeküket ilyesmire felhasználják!

Szaporán indultam a bálterem felé, ahol a ceremóniát fogjuk tartani. De nem azért, mert annyira vágyom ezt a házasságot! Egyszerűen túl akarok rajta lenni! Ugyanis amint vége, én egyből a lakásomba megyek, ahol az életem, és Dylant sirathatom.

Közel húsz perce állok az oltár előtt, de Emmát, és egyetlen ismerős arcot sem láttam... Persze, hogy nincs, hiszen se családom, se barátaim nincsenek. Apán kívül pedig egy ember van vagy volt fontos nekem... És az Dylan!
Ez az én esküvőm egyáltalán? Kábán kapkodtam a fejem, holott meg sem lepődnék, mert előfordult velem már ilyen. Sokszor hülyeséget csinálok idegességemben! Nézelődőm, hátha mégis van egy ismerős, de még Caren családját sem látom...
Ekkor épp pár méterre előttem fekete öltönyben megpillantom azt, akire a szívem igazán vágyott! Teli szájjal vigyorog rám, csak azt nem tudom, ez boldog vagy kárörvendő vigyor az arcán! Mindegy is, mert ha jól látom, épp felém vette az irányt! Nemcsak nekem tetszik a látvány, ugyanis mindenki felé fordul, és mosolyogva őt bámulják. Hosszú haja eltűnt, tehát őt is kezelésbe vették ma. Arcán az imádott borosta, amit azért szépen fazonra igazítottak. A fekete öltöny pedig a sajátom kiköpött mása...
– Jin és Jang! – suttogom, vagy épp csak lehelem magam elé...
– Emlékszel még, Pocok, mit mondtam neked az éjjel? – szólít meg rafinált mosollyal az arcán.
Miközben pedig beszél hozzám, felém sétál egyre közelebb. Agyam ezerrel kattog, mégsem tudom, mire gondol pontosan. Hiszen nem igazán szavakkal elégítettük ki egymást az éjszaka! A búcsúnk pedig...
– Segítek, szívem! – zavarja meg gondolataim még mindig emelt hangszínnel, de már nem is érdekel, csak tudni akartam, mi és miért történik velem. – Apád vallomása arról, hogy velem zsarolt téged. Azt mondta, hogy tönkretesz, és elveszi mindenemet. – nem válaszoltam, csak egy bólintással adtam szavainak igazat, majd arra vártam, hogy folytassa a mondandóját. – De nekem... – folytatta idegtépően lassan, és közben egyre csak közeledett felém. Én pedig csak Őt láttam magam előtt, a násznép, akik miatt aggódtam nem is oly rég, a látókörömből teljesen eltűnt! Úgy éreztem, mintha megállt volna az idő, szívem pedig újra a torkomba dobogott! Esküszöm, itt helyben padlót fogok! Ő lassan szinte siklik tovább felém, arcán továbbra is azzal a szívdöglesztő vigyorral, amit imádok! Szinte előttem van már, így nem kellett felemelnie a hangját. – ...akkor is, és most is, te vagy a MINDEN!
Mellkasunk szinte összeér, szavait pedig már az ajkamra súgta:
–  Nem engedlek el soha többé!
A fülem sípolni kezdett, szemeim előtt aranyszínű pöttyök jelentek meg! Azt sem tudom, mire mondtam az előbb igent! Majd amikor a karjába vont, és egy őrületes csókkal ajándékozott meg engem...
...akkor esett csak le, hogy Dylan lett a társam, a férjem!
– Ezért vártam ennyit, Pocok! – suttogta ajkamra két csók között. – Az esküvőnk tökéletes kellett, hogy legyen!
–  De...a nászéjszaka!
Remek, csak erre tudok gondolni, amikor ez életem legboldogabb pillanata!
–  Akkor már érted, miért nem engedtem reggel egy újabb menetet?
Kacsintott, amivel egyből le is vett a lábamról! A násznéppel nem is foglalkoztunk, ahogy azzal sem, hogy még mindig az oltár előtt állunk. Oly régóta vágyott és hiányolt  ölelésben egymáshoz simultunk, egymásra éhes ajkainkkal együtt...

Egy dolog biztos! Mégis a párom szabadít meg az öltönyömtől!

Vége.