Fake Love

Második fejezet pt.2.

Én lépek be először. A lakás nem túl nagy, de egészen komfortos. Lehúzom a cipőmet és közelebb merészkedem. Egy rövid folyosó szeli ketté a teret. Jobb oldalon a konyha helyezkedik el, vele szemben pedig a fürdőszoba. Ahogy tovább haladunk a konyhától, egy kanapé és egy kis asztal fogad. A konyha és a nappali egybe van nyitva. A kanapé éppen az ablakkal szemben áll. És ez volt az, amiért beleszerettem. Szerintem az egyik legjobb lakást sikerült kifognom. Igazából nem voltak túlzott elvárásaim és rettentően nagy igényeim, csak el akartam tűnni otthonról. Már nem éreztem jól magam abban a környezetben. Hatalmas ablakok néznek Bangkok utcáira. Annyira elképesztő látvány. Elképzelem, ahogy ezen a helyen készítem az egyetemi feladataimat. A kanapétól balra pedig a szobám található. Elég aprócska, csak egy óriási ágy és néhány szekrény fért el benne. Mivel Luka a kezében szorongatja a holmimat, ezért a kanapéra kuporodom.
Hallom a lépteti, ahogy felém közeledik, majd megáll, mintha hezitálna. Aztán mégis kellő távolságra mellém ül a kanapéra.
- Szükséged van valamire? - kérdi.
Megrázom a fejem.
Nem akarok a szemébe nézni, mert akkor őszintének kellene lennem, és nem vagyok biztos, hogy ebben a helyzetben képes lennék-e rá.
- Akkor én megyek. - mondja. - Ha bármire szükséged van hívj! Holnap érted jövök, pihend ki magad!
Nincs a hangjában csalódottság. Inkább csak némi sajnálat. Igazán hálás vagyok az összes tettéért, de anélkül megy el, hogy köszönetet mondhatnék. Hosszú percekig gondolkodom, hogy mit kellene tennem. Talán rohanjak utána? Ehelyett csak egy üzenetet írok neki, hogy a hálámat fejezzem ki.
Hatalmas a csend és igazán csak most kezdett el tudatosulni bennem, hogy egyedül maradtam. A kanapéra dőlök. Rettentően fáradt vagyok, ezért hamar elnyom az álom.
Amikor felébredek már késő délután van. A lakásban a bútorokon kívül nincs más holmi. Úgy döntök, hogy felfedezem a közeli helyeket és veszek pár ételt. Mint mindig, most is a telefonom van a segítségemre ebben. A Google maps szerint 10 perc sétára van tőlem egy 7-Eleven. Miután összeszedem magam elindulok.
Utálok liftbe szállni és a legutóbbi alkalommal is csak azért tettem, mert egyrészt mellettem volt Luka, másrészt pedig szerettem volna minél hamarabb feljutni az emeletre. Ezért most a lépcső mellett döntök. Mintha még nem ébredtem volna fel teljesen, tompának érzem magam. Nem igazán kell letérnem az útról és ennek örülök, mert nem szívesen kóvályognék a városban. A város ezen szakasza is csakugyan nyüzsgő. Hamarosan feltűnik a látóteremben a célállomás.
Az emberek közvetlenül a bolt előtt beszélgetnek. Kikerülöm őket és bemegyek. Szokásommá vált, hogy kosár nélkül vásárolok, de most túlságosan éhes vagyok ahhoz, hogy mindent, amit meglátok a kezemben cipeljek, ezért veszek egyet. A boltban csak néhányan vannak és megnyugtat a tény, hogy vannak körülöttem. Ami ismét csak furcsa és ellentmondásos. Mert szeretek egyedül lenni, de szeretem a társaságot is. Nem vagyok egy harsány ember, de jobb megosztani mindenünket másokkal, jelen esetben a barátainkkal, mint magányosan eltölteni egy órát egy olyan helyen, ahol senkit sem ismerünk.
Felfedezem a polcok sorait és mindent, ami megtetszik, a kosaramba helyezek. Nem vagyok túl válogatós a kaják terén. Miután bőségesen felpakoltam a kosaram, már csak a rágcsálnivalók maradtak. Veszek néhányat a kedvenc ropogtatni valóimból, majd a pénztárhoz megyek. Egy idősebb srác áll a kasszában és kedvesen köszönt. Minden holmimat két táskába szorítja. Miután fizetek, a bolt előtt a könyökhajlatomig húzom mindkét táskát, majd felbontok egy samgak gimbap-ot. A háromszög kimbap (samgak kimbap) egy koreai étel, amelyet rizzsel, zöldségekkel és hústöltelékekkel készítenek vékony szárított hínárlapokban. Ezt majszolom, amíg vissza nem érek a lakásba.
Újból megmászom a harmadik emeletig a lépcsőfokokat. Amint felérek, kifújom magam, majd a lakásom felé veszem az irányt. Nem igazán nézelődök, éppen ezért ijedek meg, amikor a szemközti lakás ajtajában valaki megszólal.
- Még sohasem láttalak itt. Új vagy? - teszi fel a kérdést egy nagyjából velem egykorú srác.
Zavaromban fogalmam sincs, hogy mit válaszoljak.
Csodálom az emberek bátorságát, hogy képesek teljesen idegenekkel szóba állni. Én órákig szorongok, mire rá tudom venni magam akár egy telefonhívásra is. Szeretnék ilyen lenni. Aki minden félelem nélkül képes másokkal cseverészni.