Fake Love

Második fejezet pt.1.

Amikor kinyitom a szemem, semmi sem ismerős. Minden olyan sivárnak és végtelennek tűnik. Hirtelen megijedek, hogy talán nem is jó helyen vagyunk, de szinte azonnal el is vetem ezt a lehetőséget. Luka ismeri a várost, mint a tenyerét. Maradéktalanul megbízom benne. Akkor mégis miért vannak furcsa érzéseim vele kapcsolatban?
Lassan végigjáratom a szemem a környéken. A házak újak vagy teljesen újszerű állapotban vannak.
- Felébredtél? - kérdi Luka.
Összerezzenek.
Miért ijedek meg a hangjától, amikor tudnom kellene, hogy mellettem van? Nem válaszolok és azt gondolom, hogy ettől csak dühös lesz, de ő nem az apám. Ő nem fog bántani, hiszen éppen most mentett meg.
- Hé! Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz?!
Lesütött szemmel a cipőm orrát bámulom. Ideges vagyok és nem tudom, hogy mit mondhatnék. Nem akarok állandóan magyarázkodni az embereknek. Miért kell folyton beszámolnom az életem minden egyes mozzanatáról?
A fejemben egy kis hang azt mantrázza: de ő Luka.
Mély levegőt vesz. Mint aki nyugtázza, hogy belőlem aztán nem húz ki egyetlen információt sem.
- Ez az a ház, ugye? Menjünk be!
Egész végig ő beszél és fogalmam sincs, hogy engem vagy saját magát akarja ezzel megnyugtatni.
Az épület, amely mellett parkol több emeletes. Meglepően forgalmas út húzódik ezen a területen. Minden olyan tiszta és rendezett. Az út mentén fák és virágok keresztezik a járdát. Ezen épület harmadik emeletén bérelek egy kis lakást. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy egy ennél jóval drágább kecót béreljek. Mivel momentán egyedül élek, a célnak tökéletesen megfelel. A bátyámon kívül más lakótársam még nem volt és egyedül sem éltem még sohasem. De úgy érzem itt új életet kezdhetek. Bangkok hatalmas és szerencsére a közeli szomszédokon kívül otthon sem ismertek túl sokan. Nem szeretem a feltűnést, de a versenyek miatt jut bőven a rivaldafényből. A legális versenyekkel ellentétben, rólunk nincsenek nyilvánosságra hozva információk. Az embereknek nem szabad megismerniük a kilétünket. Azzal nem csak saját magam, de Lukát és a többieket is bajba sodornám. Az apám és az ő hírneve hidegen hagy. Fogadni mernék, hogy az ő köreiben is vannak olyan emberek, akik ott vannak a versenyeken és még talán fel is teszik a pénzüket rám. Sokszor elveszek az arcok tengerében.
Luka kiveszi a táskámat a hátsó ülésről. Lassan én is kikecmergek az autóból. Az izmait merevek. Elveszettnek és üresnek érzem magam. Szeretném az életem minél több szép emlékkel megtölteni, amíg még lehet. Korábban sohasem éreztem azt, hogy menekülnöm kellene. De most legszívesebben kifutnék a városból, el innen, minél messzebbre, csakhogy a világom újra a helyére kerüljön.
Gyermekfejjel sokszor butaságot mondunk, olyan dolgokat, amellyel akaratlanul is megbántjuk a körülöttünk élőket. És felnőttként is számtalan hibát követünk el, amelyeket nem tudunk visszacsinálni. Van ez a szomorú igazság az életben. És, bár hiába bánjuk meg a tetteinket, nem kapunk újabb lehetőség arra, hogy változtassunk rajta.
Ha valaki most megkérdezné, hogy gondoltam volna-e, vajon öt évvel később ide jutok, talán jól képen röhögném. Az életemben egy ponton minden tökéletes volt. Belépett az életembe egy csodás srác, aki aztán mindent felforgatott körülöttem. Aztán belépett egy másik, aki a jelenlétével újra fényt hozott az életembe. És most épp rám néz, de nem vagyok benne biztos, hogy képes lesz még egyszer kirángatni a sötétségből.
Belépünk az ajtón és egy helyes kis előcsarnok fogad. Pár kanapéval és asztallal még otthonosabbá van téve. Az asztalok közepén virágok és újságok helyezkednek el. Szemben az ajtóval található egy lift, bal oldalt pedig lépcsők vezetnek fel a szobákig. A jobb oldalon egy recepciós pult áll, mögötte egy harmincas éveiben járó lány épp egy nála jóval idősebb hölggyel beszélget. Felnéz, amikor elhaladunk mellette, de csak kedvesen ránk mosolyog és egy szót sem szól. Mivel van kulcskártyám a lakáshoz, ezért a lifthez igyekszem. Amikor mindketten beszálltunk, megnyomom a harmadik emelet gombját.
Nyomasztó a csend közöttünk, de nem tudom, mit mondhatnék.
Szerencsére a lift hamar felér az emeletre. A kulcskártyámon a 315-ös szoba száma szerepel, így célirányosan errefelé tartok. A folyosó elég szűk, de két ember kényelmesen elfér egymás mellett. Egy ideje már nem jártam itt, szóval nem tudom, hogy most milyen állapotok uralkodnak odabent.
Amint megérkezünk, az ajtó melletti leolvasóhoz érintem a kártyát. A kezem remegését képtelen vagyok elrejteni. Egy kis lámpa zöldre vált, ami jelzi számunkra, hogy az ajtó nyitva áll.