Fake Love

Második fejezet pt. 3.

- Non vagyok. - mondja, majd kezeit összeérinti és fejet hajt.
A kéz összetevése (wai) kifejezhet üdvözletet, köszönetet, tiszteletadást, imát. A thai emberek alázatát és udvariasságát mutatja.
Mivel nem mondok semmit, csak elvigyorodik.
- Elvitte a cica a nyelved? - kérdi.
Összezavarodom. Miért próbál ennyire jófejnek tűnni ez a srác? Miért szólítana meg engem bárki is? De aztán meg azt gondolom, hogy egy kezemen meg tudnám számolni, hogy mostanában hány emberrel tartom a kapcsolatot. Ezért úgy döntök, hogy egyszer az életben bátor leszek és nyitok egy új ember felé.
- Kilian vagyok. De szólíts nyugodtan Lian-nek.
- Megy ez! - mondja.
Nem érzek gúnyt a hangjában. Egyszerűen, mintha csak kiváncsi lenne.
- Szóval te is most költöztél ide?
Ebből azt szűröm le, hogy ő sem túl régóta lakhat itt.
- Igen. Ma jöttem. - mondom.
Elég szűkszavúan fogalmazom.
- Király, én is néhány hónapja költöztem be. De nem tartalak fel. Ahogy látom a táskáid elég nehéznek tűnnek.
Ahogy ezt kimondja, meg is igazítom őket a csuklóimon.
- Ha van időd, majd ugorj át hozzám. Nem igazán ismerek errefelé senkit.
Bólintok. Majd mivel nem mond többet, ezért a lakásom felé veszem az irányt. Amint sikerült beverekednem magam a cuccaimmal együtt, az ajtónak dőlök. Ez egyszerre volt fura és adja vissza az emberiségbe vetett hitem. Fura, hogy vannak ennyire nyitott emberek, akik teljesen idegenekkel egy pillanat alatt képesek kapcsolatot kialakítani. De mégis valamiért tetszett a közvetlensége. Nem agyalok ezen túl sokat. Mindent elpakolok a hűtőbe és a szekrényekbe. Mondhatnám, hogy még így is tök üres vagy, hogy kong az ürességtől, de nem igazán várhatunk el mást, hiszen csak most költöztem be.
Úgy döntök, hogy veszek egy forró fürdőt és megpróbálok nem arra gondolni, hogy vajon apám már észrevette-e, hogy talán ma nem megyek haza? Vagy ő gondol-e egyáltalán bármire is még velem kapcsolatban? A válaszok egyszerűek. Igen és határozottan nem. Az apám tényleg csak magával foglalkozik. Meg talán a szeretőjével. Vagy bárminek is nevezi őt.
Amikor belemászom a kádba, úgy érzem, hogy az összes izmom egyszerre kiált fel. Kemény napokon vagyok túl. A hideg is kiráz a gondolatra, hogy néhány nap leforgása alatt teljesen a feje tetejére állt az életem. De a holnap talán mást ígér. Új nap, új lehetőségek. Azt hiszem. De hihetek még egy új nap ígéretének? Talán csak egy kis szerencsére vagy némi megváltásra lenne szükségem. Akármelyikkel beérem. Talán tényleg én vagyok a családom fekete báránya. Akit folyton kirekesztenek, akit senki sem ért meg. A kezdetekhez képest a gondolataim egészen más irányba terelődtek. Hogy lenyugtassam kavargó elmémet, bedugom a fülembe az Airpods-om és zenét hallgatok.
A forró fürdő és a zene némileg megnyugtat. Addig maradok, amíg a víz teljesen ki nem hűl. Akkor kiszállok. Felveszek egy hosszú pólót és egy boxert, majd a tükörbe nézek. A hajam szőke és barna keveredésében pompázik. Anya halála után döntöttem úgy, hogy változtatnom kell a külsőmön. Néhány tincs begöndörödött. Az arcom kissé pufók és még mindig vörös. Barna szemeim a sírástól felpuffadtak. Szóval kész roncs vagyok. Ez az első alkalom, hogy egyedül töltöm az éjszakát valahol, ami nem az otthonom. Súlyos csend honol az egész házban. A szobámba vonulok. Az ágyon két párna és egy takaró hever. Egyelőre megteszi, amíg nem szerzek be saját cuccokat. Az ágy két szélén egy-egy éjjeli szekrény áll. Az ajtóhoz közelebbi felén egy egész takaros kis lámpa foglal helyet. Ami az én esetemben igencsak jól jön. Ugyanis nemcsak, hogy félek a sötétben, de nem is tudok sötétben aludni. Otthon a szobámban mindig akadt egy fényfüzér, amelyet az ágyam fölé helyeztem. De most ezzel kell beérnem. Bebújok a takaró alá és a fejem a párnára hajtom. Ijesztő a csend, amely körülvesz. Elgondolkodtál már azon, hogy életünk minden pillanatában mennyire hozzá vagyunk szokva a körülöttünk lévő zajokhoz? És talán ez az, amiért megrémít a csend és a sötétség. Mindkettő annyira kiszámíthatatlan. Akárcsak az emberi természet.