Fake Love

Harmadik fejezet pt.5.

Látom, hogy hozzám hasonlóan Khao is a háta közepére kívánja ezt az egészet.
- P'... azt hittem ezt már tegnap tisztáztuk - mondja Khao.
Lemaradtam valamiről? Ez számomra is új.
Luka nem szól egy szót sem, helyette a srácokat utasítja.
Khao csalódottnak tűnik. Ismerem az érzést, milyen az, amikor nem figyelnek rád és nem is adnak a véleményedre. Volt benne részem elégszer. Ha az ember elmondja a nagy tekintélyű apjának, hogy meleg, abból nem igazán sülhetnek ki jó dolgok.
Duplán ideges vagyok, most, hogy tudom, Khao és Luka valamit szövetkeztek tegnap délután az irodában. Aggódnom kellene?
A műhelyes srácok abbahagyják a munkát és arra koncentrálnak, hogy pályára állítsanak két autót.
Mondhatnám, hogy ez már az én terepem, de mint tudjuk, hiába ismerem a pályát és versenyzek egy járművel, az még nem jelenti azt, hogy be is zsebelem a győzelmet.
Nehány pillanat múlva minden készen áll, hogy én és Khao újra összecsapjunk.
Látom, ahogy Khao hezitál, de amikor rám szegezi a tekintetét, úgy tűnik, hogy már döntött.
- Most lehetőleg ne szúrd el! - mondja.
A szavai késként döfnek belém és a csontomig hatolnak. 
Tudom, hogy igaza van. De mint ahogy a legtöbb esetben, szavak helyett cselekszem. Felveszem a durcás kisfiú ábrázatot, és amikor elhaladok mellette, jól nekiütközöm. Nagyjából egy fél fejjel magasabb nálam, úgyhogy ez a mozdulat inkább ciki, mint hatásos.
Tulajdonképpen olyan ez, mintha egy macska egy tigrissel akarna harcolni. És ebben az esetben én vagyok a macska. 
Le akarom alázni őt! Bele akarom tiporni a földbe! Dühösen szállok be a rajthoz állított autómba, de mielőtt becsapnám az ajtót, Ice lép hozzám és kapja el azt.
- Tudom, hogy ideges vagy! Igazából én sem csípem! - biccent Khao felé.
Első látásra kedvesnek és igazán csábítónak tűnik. Olyan, akiért mindent képes lennél feladni. A valóság ennél jóval kiábrándítóbb.
- Mindegy.. - mondom.
Ice látja, hogy nem sokra megy velem, ezért annyiban hagyja a dolgot.
- Sok sikert és ne hagyd, hogy ennél is jobban felhúzzon!
Khao komótosan érkezik mellém a másik kocsival. Minden mozdulatával az őrületbe kerget. Vagánynak és céltudatosnak tűnik, valójában pedig pont az a célja, hogy meginogjak. De azt az örömöt még egyszer nem adom meg neki!
Tudjátok mi a baj a helyes pasikkal? Teljesen levesznek a lábamról és elterelik a figyelmem. Talán ez is egy fegyver, amit az átlag halandók ellen használnak.
Behunyom a szemem, mély levegőt veszek, majd a számon kifújom. Amikor kinyitom a szemem, határozott vagyok és azt érzem, készen állok. De amikor elfordítom a fejem és magam mellé nézek, újra elbizonytalanodom. Khao engem bámul. És már nem érzek dühöt. Mi van ezzel a sráccal? Mintha két külön személyiség lenne egymásba gyúrva.
Muszáj megszakítanom a szemkontaktust, máskülönben kétlem, hogy képes lennék akár csak egy pillanatra is másfelé nézni.
Vajon tudatában van annak, hogy mennyire nagy hatással van másokra?
Megszólal egy duda. Ez nekem is új, de padlóig nyomom a gázt. Khao látszólag lemaradt. Talán előnyt akar nekem adni, ahogy a legutóbbi alkalommal is?
Amikor azonban újra a visszapillantóba nézek, már csak egy hajszál választja el attól, hogy megelőzzön. Egy ideig ezt játszuk. Ő megelőz engem, én pedig őt. Mintha egyikünk sem akarná átengedni a másiknak a győzelmet. És talán ez az igazi verseny. Táncot járunk a kocsikkal, akik asszisztálnak nekünk ebben.
A pálya vége vészesen közeleg és nyernem kell, ha már Luka megadta nekem az újabb lehetőséget arra, hogy bizonyítsak.
Khao mellém ér. Sohasem csináltam még ilyet egyetlen verseny közben sem, de mintha a teste vonzásában élnék, felé fordítom a fejem. Talán csak beképzelem, hogy aprót biccent és újra átengedi nekem a győzelmet. Nagyjából egy orrhosszal győzök.
De miért nem érzem azt, hogy elönt a boldogság?
A srácok a műhely ajtajában ácsorognak, Luka pedig telefonál. Úgyhogy tulajdonképpen ketten vagyunk a pályán.
Összegyűjtöm minden bátorságom és határozott léptekkel felé közeledem.
- Miért hagysz folyton győzni? - szegezem neki a kérdést.
Gondolkodás nélkül válaszol.
- Szerinted ilyen teljesítménnyel képes lennél nyerni?
Mintha pofon vágott volna hátratántorodom.
- Hogy te mekkora egy pöcs vagy!
Azzal fogom magam és otthagyom. Dühösen furakszom át az összes srácon. És senki sem állít meg. Az öltözőbe megyek és stílusosan a földre vetem magam. Néhány pillanattal később Luka jelenik meg előttem.
- Mondott neked valamit? - kérdezi.
Megrázom a fejem.
- Te is láthatod! A segítsége nélkül képtelen vagyok győzni!
Hátát a falnak vetve leül mellém.
- Hé! Gondolom már tudod, hogy ő az öcsém.
Amikor nem válaszolok folytatja.
- Tulajdonképpen ő ebben nőtt fel. Mielőtt megkaptam volna a műhelyet, az apámé volt ez a hely. Mivel Khao túl sok felesleges energiával rendelkezik, rengeteget járt ide a szabadidejében.
De ez akkor sem elég ok arra, hogy megalázzon. Eddig azt hittem ez az én terepem. De talán ezidáig tényleg csak alkalmatlan hülyegyerekekkel versenyeztem.
- Miért nem állítod be őt helyettem?
Meglök a vállával.
- Ha vele akarnék dolgozni, már rég megtettem volna! - nevet. - Tudod ő nem olyan rossz ember, mint amilyennek most gondolod.
Egy ördögien vonzó szívtipró.
- Azt gondoltam, talán ha megismerkedtek, segíthettek egymásnak.
- Ő és én nem egy szinten vagyunk. Mégis miben segíthetne nekem?
Elgondolkodik.
- Tudom, hogy vannak problémáid.
Reflexből hárítanék, de felemeli a kezét és megállít.
- Nincs gáz! Nem kell aggódnod! Khao sem oszt meg velem mindent, pedig ő az öcsém! - felnevet. - Szóval remélem, hogy megoldjátok a gondjaitokat és talán összebarátkoztok. Szeretném, ha ugyanúgy bíznál benne, ahogy bennem is!
A szavai megnyugtatnak és melegséggel töltenek el. Látszik, hogy tiszta szívből szereti az öccsét és a legjobbat akarja neki. Vajon az én bátyám is képes lenne ugyanezt megtenni értem?
- Köszönöm - mondom.
Ennél többet kellene mondanom vagy tennem, de úgy érzem, most nem megy.
Luka feláll, majd engem is magával húz.
- Szedd össze a cuccaid, aztán keresd meg Khao-t, és szólj neki, hogy vigyen haza! Én valószínűleg a műhelyben töltöm az éjszakát.
Az ujjaimat tördelve keresem Khao nyomát a műhelyben, de nem igazán találom, amikor szinte a semmiből felbukkan.
Ijedten lépek hátrébb egy lépést.
- Már mindenütt kerestelek! - mondja. - Luka szólt, hogy vigyelek el!
Legszívesebben most megmondanám neki, hogy nincs szükségem a segítségére, de momentán nem vagyok olyan passzban, hogy egyedül vágjak neki az éjszakának.
Így szimplán csak engedelmeskedem.
Hűvös köztünk a hangulat, amíg a lakásomhoz nem érünk. Akkor, mint aki kötelességének érzi elnézést kér.
- Sajnálom, hogy úgy viselkedtem veled! Nem akartalak megbántani!
Miért tűnik úgy, mintha valaki a szájába adta volna ezeket a szavakat?
- Nem kell ezt mondanod, hogy jobban érezzem magam! - mondom, majd kiszállok a kocsijából és, hogy nyomatékosítsam a kijelentésem, még jól be is csapom az ajtót magam után.
Úgy érzem, hogy sok bajom lesz még ezzel a sráccal. És nem biztos, hogy a rossz értelemben.