Lendvai Bíborka hála- és álomnaplója ✓

2024. január 30., kedd | 2024. január 31., szerda

Azt álmodtam, hogy most, konkrétan egy nappal a hónap vége előtt feladtam mindent. A vegánságot, a meditálást (ami amúgy már vagy másfél hete nem megy rendesen, mert akárhányszor lehunyom a szemem és megpróbálok a légzésemre figyelni, csak elkezdenek összevissza cikázni a gondolataim, és mindig Villőnél kötnek ki, meg annál a hülye álomnál, ami elindította ezt az egész katasztrófahullámot, és ami még mindig meleg bizsergést kelt a gyomrom táján, ha visszagondolok rá), az álomnaplót meg a hülye hálanaplót, Villő pedig valahogy megtudta, és úgy megsértődött rám, hogy kiköltözött.

Mondjuk ha így folytatjuk, akkor nem lepne meg, ha előbb-utóbb tényleg ez lenne a vége. Minden egyes nappal egyre biztosabbá válok benne, hogy iszonyatosan elcsesztem valamit vele kapcsolatban, de már arról sem vagyok 100%-ig meggyőződve, hogy maga a c̶o̶m̶i̶n̶g̶ ̶o̶u̶t̶ ̶(̶d̶e̶ ̶i̶g̶e̶n̶i̶s̶ ̶a̶z̶,̶ ̶a̶k̶á̶r̶m̶i̶l̶y̶e̶n̶ ̶f̶u̶r̶c̶s̶a̶ ̶l̶e̶í̶r̶n̶i̶)̶ coming out volt az. Hanem talán megsértődött rám, amiért nem neki mondtam el először, hanem Szandrának. Az exének. Ami igazából érthető lenne. Vagy mondanom kellett volna valamit. Esetleg jelezni, hogy ne aggódjon, ettől köztünk nem kell megváltoznia semminek. Csak hát fogalmam sincs, hogyan kell, hogyan illik ezt csinálni.

***

S̶O̶H̶A̶ ̶T̶Ö̶B̶B̶É̶ ̶N̶E̶M̶ ̶L̶E̶S̶Z̶E̶K̶ ̶H̶Á̶L̶Á̶S̶ ̶S̶E̶M̶M̶I̶É̶R̶T̶.̶ ̶
F̶O̶R̶D̶U̶L̶J̶ ̶F̶E̶L̶,̶ ̶K̶U̶R̶V̶A̶ ̶H̶Á̶L̶A̶N̶A̶P̶L̶Ó̶!̶!̶!̶!̶

oké, Bori, dramatic much :D:D:D

Szóval, ez most nem álom (vajon attól még le szabad írni a naplóba? Remélem, igen, mert ha most, így 31-e hajnalban letudom az egészet, akkor VÉGRE, VÉGRE VÉGE!!!), bár egy kicsit még mindig annak érződik – valószínűleg azért is, mert semmit nem aludtunk egész éjszaka, úgyhogy egy kicsit delíriumos állapotban vagyok (kábé mint amikor fent maradok éjszaka egy vizsgára tanulni) és néha olyan, mintha nem is lennék itt, hanem kívülről nézném magam. Talán be is fogok lázasodni, bár nem lepne meg, ha a testem csak azért is megbetegítené magát, hogy ne legyen bűntudatom, amiért fél órája betelefonáltam a laborba, hogy beteget jelentsek.

Huh, honnan is kezdjem? Szóval, tegnap este kilenc körül kimerészkedtem a konyhába vacsorát csinálni (és töltöttem magamnak egy nagy pohár bort is, gondoltam, épp eléggé szánalmas vagyok már így is, miért is ne csapjuk hozzá a csomaghoz az egyedül piálást). Azt hittem, hogy Villő már nincs itthon, de kiderült, hogy szabadnapja van, csak nem említette (mondjuk mikor említette volna, hát szombat hajnal óta kábé nem is beszéltünk). Tehát amikor meghallotta, hogy a konyhában vagyok, akkor előmászott a szobájából, én meg frászt kaptam, amikor besétált a konyhába, mert nem hallottam jönni.

– Mit főzöl? – kérdezte olyan könnyedén, mintha nem kerülnénk egymást aktívan napok óta, ami kicsit felhúzott, mert azt feltételeztem, hogy akkor neki ezek szerint fel sem tűnt. Hogy akkor neki ez normális és egyáltalán nem hiányzik, hogy úgy legyünk, ahogy azelőtt az éjszaka előtt voltunk, amikor felhozta Tökéletes Lillát.

– Vöröslencse curryt. A recept azt állította, hogy húsz perc alatt megvan. Jut neked is, ha kérsz – mondtam, miközben ő töltött magának egy pohár bort, aminek a felét kábé azonnal le is küldte, a maradékkal meg szokása szerint felült a pultra, úgyhogy minden mozdulatomnál extrán oda kellet figyelnem rá, hogy ne érjek hozzá a combjához. Hallottam a hangomon, hogy olyan furán magas és hivatalos, mint amikor az egyetemi oktatókkal beszélek, pedig nagyon igyekeztem lazának hangozni. – Hogyhogy nem a Szimplában vagy? – tettem még egy utolsó kétségbeesett próbálkozást a könnyed csevegésre egy iszonyatosan buta kérdéssel, mert hát nyilvánvalóan szabadnapja volt, és nyilvánvalóan ezt is válaszolta rá.