Úgy szeretni, hogy... → HYUNLIX

01. - Úgy hallgatni Őt, hogy...

[...]

Szeptember elsején láttam meg Őt először, amikor kezdetét vette a gimi negyedik, egyben utolsó éve. Azon a forró, őszi reggelen az osztályfőnökünk mögött lépett be a terembe. Nem volt túl magas, de az apró termetű, őszülő tanárnő mellett még így is óriásnak tűnt. Ausztráliából érkezett hozzánk cserediákként, és az első félév végéig szólt a program, amiben részt vett.

Nem kellett sok, hogy az osztály legnépszerűbbjei közé tartozzon. Tökéletes volt, minden szempontból. Kedves, gyönyörű, humoros és mindig vidám. Egy igazi friss fuvallat volt a nyári tikkasztó hőségben, és mosolyával úgy ragyogott be mindent, hogy magán kívül semmi mást nem engedett láttatni ezekben a pillanatokban. Kiemelkedően sportolt, és szorgalmas diákként mindenkinél jobban kiérdemelte az ösztöndíját az utazásához.

A legelső napján a tábla előtt állva, magabiztosan mutatkozott be az osztálynak. Az akcentusa egyszerűen magával ragadott, ahogy íves ajkaival puhán formázta a koreai szavakat. Mély hangjától jóleső bizsergés futott végig a gerincemen. Finom vonásai éles kontrasztban álltak hangszínével, ami furcsamód még vonzóbbá tette számomra Őt. Meglepően változatosan és hibátlanul fűzte egymás után a mondatokat még annak ellenére is, hogy csak nemrég tanulta. Bár koreai származású volt, a gimnáziumban vette fel ezt a nyelvet a francia mellett.

Festett, vöröses tincsei enyhe hullámokban keretezték szeplős, napsütötte orcáját. Az egyenruháját még valószínűleg nem kapta meg korábban, így saját szettjében, egy fehér rövid ujjú ingben és egy fekete bőrnadrágban feszített büszkén és izgatottan. A boldogság csak úgy sugárzott egész lényéből, amiért végre kezdetét vette számára a várva várt egzotikus kalandja.

- Kérem mutatkozzon be az osztálynak, Lee, és meséljen magáról néhány szót - kérte a fiút Mrs. Choi, miután túlestünk az év eleji formalitásokon. Elhelyezkedett tanári asztal mögött, majd teret engedve az új osztálytársunknak, átadta Neki a szót. Izgatottan koncentráltam rá minden idegszálammal, nehogy elszalasszak akár egyetlen pillanatot is belőle.

- Hello, Lee Felix vagyok. - Üdvözlésképpen reflexből inteni szeretett volna, azonban hamar észbe kapva inkább a meghajlás mellett döntött. - Ausztráliából érkeztem, és már alig várom a közösen eltöltött félévet. Kérlek, legyünk barátok!

Ajkaim enyhén elnyíltak, ahogy gyermeki csodálattal követtem figyelemmel tökéletes lényét. Hangja teljesen a sejtjeimbe ivódott, ahogy rajta kívül minden más egycsapásra megszűnt létezni. Teljesen elvesztem a pillanatban, és benne is, ahogy rajta kívül nem volt képes egyebet befogadni egyik érzékszervem sem. Csak Ő volt, és Én voltam, pont jó volt ez így.

Azonban nem lubickolhattam tovább a némaságba burkolózva. Távolról, mintha a tanárnő dimenziókon átívelő hangja visszhangzott volna, átkúszva abba a világba, ahova Felixel együtt érkeztem, de egy szót sem tudtam kivenni belőle, mit mondhatott. Kábán zuhantam az édes zsibbadtságba, ahogy íriszei enyémen állapodtak meg. Némi zavar és kíváncsiság örvénylett melegbarna lélektükreibe, ahogy bizonytalanul indult meg felém, de végül megtorpant néhány apró lépés után.

- Te vagy Hyunjin, igaz?

Meglepetésemben nem tudtam máshogy reagálni, mindössze egy kósza bólintásra futotta tőlem. Hirtelen képessé váltam befogadni a külvilágot és rá kellett jönnöm, hogy az osztályban lassanként minden szem rám szegeződött, míg én egy távoli ábránd galaxisba lőttem ki magam.

- Hwang, hallja amit mondok? Harmadjára szólok, remélem mostmár sikerült a Holdra tűznie azt a nemzeti zászlót, hogy végre visszatérhessen közénk! Lee, üljön le egy szabad helyre, és a szünetben kérje számon Hwangot, hogy emlékszik-e még arra, hogy néz ki az iskola.