Úgy szeretni, hogy... → HYUNLIX

04. - Úgy gondoskodni Róla, hogy...

Két keservesen hosszú nap. Ennyi telt el, mióta Felix a kollégiumban ragadt betegen. Az október végén beköszöntő hűvös időkben nem volt nehéz az edzések után kimelegedve megfáznia. Csütörtökön már nem jött órákra, én pedig kénytelen voltam érte aggódva egyedül végig szenvedni a tanítást.

Hazaérve egyből elpanaszkodtam anyunak, hogy mi történt, remélve, hogy el tud látni valami hasznos tanáccsal, hogy miként tudnék segíteni neki ebben a helyzetben. Persze tudhattam volna, hogy neki biztosan lesz valami jó ötlete, de annyira el voltam keseredve, hogy nehezen tudtam pozitív dolgokra koncentrálni. Hiszen Felixről volt szó, az univerzum legcsodálatosabb ajándékáról. Miután megvolt a kész tervünk másnapra, este neki is álltam kijegyzetelni, amit az órákon vettünk, hogy ne maradjon le az anyaggal. Apró magyarázatokat és segítségeket hagytam neki a lap szélein, hogy könnyebben megérthessen mindent.

Másnap az órák után nem volt más dolgom, mint megvárni anyut a forró, megfázás elleni gyógy-levessel, amit előzőnap ígért a kedvemért, hogy megfőzi neki. Már vége volt minden délutáni szakkörömnek, és még a könyvtárban az aznapi, Felixnek szánt jegyzetekkel is sikerült elkészülnöm, mire el kellett indulnom az iskolából.

Nem kellett sokat várnom rá, pontban hatkor parkolt le az iskola épülete előtt. A leves még a csomagoláson keresztül is tűzforró volt. Egy hatalmas, hálás puszit nyomtam anyu arcára, mielőtt ő útjára indult volna, majd fogva a Felixnek szánt túlélőcsomagot, és az elmaradhatatlan titkos levelem, a kollégium felé vettem az irányt.

Azt már kiderítettem az év elején, hogy melyik szobában lakott, azonban mivel a kollégiumban csak az ott lakók mehettek be, így a főbejárat biztosan nem volt a megfelelő opció a bejutáshoz. Megkérni pedig egyértelműen nem kérhettem meg senkit, hogy vigye be neki, hiszen azzal egy pillanat alatt buktattam volna le magam. Már így is az egész iskola arról beszélt, hogy az ausztrál cserediáknak titkos hódolója volt. Nekem viszont úgy kellett gondoskodnom róla, hogy közben úgy teszek, mintha fogalmam sem lenne semmiről.

Az épületet megkerülve a hátsó udvaron indultam neki egy óvatlanul nyitva felejtett bejárat reményében, azonban a várakozásaimat bőven felülmúlta az a földszinten lévő nyitott ablakocska, ami egyenesen az ő szobájába vezetett. A biztonság kedvéért megszámoltam háromszor is, hogy hányadik ablak az övé, de mikor minden alkalommal ugyanarra a megállapításra jutottam, boldogan szaporáztam meg a lépteim.

Remélve, hogy alszik, és észrevétlenül végrehajthatom a tervet, óvatosan bekukucskáltam az ablakon. Éppen csak annyira, hogyha mégsem így lenne, akkor se bukjak le azonnal. Azonban az ágyon fekvő Felix helyett egy teljesen üres szoba fogadott. A lakótársa ilyenkor még edzésen volt, így másra nem is számítottam a szeplősön kívül, azonban meglepett, hogy ő sem volt a helyiségben. Többször is körbepillantottam, de nem úgy tűnt, mint aki régen távozott volna. A frissen szét dúrt ágyban talán még éreztem volna karcsú teste hőjét.

- Hyunjin? - érkezett a kérdés a hátam mögül.

A jóleső borzongás egyből végigfutott rajtam a rég nem hallott mély hangra, mi ezúttal kissé rekedten és kimerülten csengett. Ez a két nap, míg nem láthattam őt, egy örökkévalóságnak tűnt. Még rosszabb volt, mint a nélküle töltött hétvégék, hiszen akkor legalább tudtam, hogy egészséges.

Hátrafordulva pillantottam végig a járdán álló fiatalabbon, aki nem különösebben zavartatta magát, hogy egy pizsamában és a tetejére húzott pulcsiban vágott neki az útnak. Szeplői alatt erős pír adott gyanút a lázra, tökéletes orrát sebesre dörzsölte a zsebkendő. Szemei könnyektől csillogtak, ahogy érzékenyen hunyorgott még a délutáni fényben is.