Úgy szeretni, hogy... → HYUNLIX

11. - Úgy ünnepelni Vele az első közös karácsonyunkat, hogy...

A másnap reggel túl korán érkezett, én pedig lassan magamhoz térve a kellemes mámorból, azon kaptam magam, hogy valahogy Felixet ölelve én is a koliban felejtettem magam. A következő sokk akkor ért, mikor óvatosan, hogy ne ébresszem fel a mellettem alvót, valahogy előkotortam a telefonom, amin a gyertyákat helyettesítő vaku még mindig bekapcsolva merítette tovább feleslegesen az aksit. Csodáltam, hogy még mindig nem merült le teljesen ennyi idő alatt. Legalább harminc nem fogadott hívás várakozott a szüleimtől, amiért nem értem haza azóta sem. A mellettem pihegő szeplős még az igazak álmát aludta, így csupán suttogva tudtam egy hangüzenetet küldeni, hogy minden rendben. Mégiscsak megnyugtatóbb volt, mint egy szöveges üzenet, azonban egy telefonhívást nem mertem megkockáztatni. Mire Felix ébredezni kezdett, sikerült elsimítanom mindent.

- Jó reggelt, Napsugár - tettem le a telefonom, és felé fordulva neki szenteltem minden figyelmem.

- Ugye nem álmodom? - motyogta félálomban, ahogy közelebb fészkelve magát mellkasomhoz bújt. - Kibaszottul fáj az alsó felem, szóval biztosan nem - vonta le a következtetést nyöszörögve.

- Bocsi, jobban kellett volna vigyáznom rád, nem kellett volna ennyire elengednem magam - öleltem szorosan magamhoz bűnbánóan, és vörös, kócos tincseibe fúrtam arcom. Feje búbjára csókoltam, és beszívtam kellemesen édes illatát. Tényleg úgy éreztem, hogy készen állt erre, de a tapasztalatlanságom miatt ezt eléggé benéztem.

- Tökéletes voltál, ez nem az a rossz fajta fájdalom. Élveztem, hogy a végén már nem finomkodtál - húzódott el mellkasomtól, és lomhán feljebb tornázta magát, hogy arcommal egy vonalba kerüljön. Apró ujjaiban vonásaimat cirógatta végig, mire kénytelen voltam elmosolyodni, mennyire aranyos látványt nyújtott. Alig látott ki a fejéből, a pilláit csókoló álom még nem illant teljesen el. - Jó reggelt, kedvesem - sóhajtott szerelmesen, puha ajkai pedig finoman kóstolgatva tapadtak enyémre, mielőtt még a párnára visszahelyezkedve, a meleg paplan alatt hosszú perceken keresztül elvesztünk volna egymás pillantásában.

- Beszéltem a szüleimmel, szívesen látnak az ünnepekre.

- Meg tudnám szokni az ilyen reggeleket, két teljes hétig a karjaidban ébredni... mhh, várj - lett egyszeriben éberebb, ahogy ijedten távolabb húzódott, és felfogta, mi történt éppen. - Te még mindig itt vagy. Mennyi az idő?

- Zavarok?

- Engem ugyan nem, de a nevelőket annál inkább fogod, ha nem tűnsz el mielőtt lebukunk - ugrott ki az ágyból, de ahogy a lába beleakadt a takarónkba, megszédülve átesett rajtam. Megpróbáltam elkapni, de a hirtelen lendülettől csak én is utána estem, összegabalyodva terültünk el az éjszaka szétdobált ruháink, és a kiégetett paplan között.

- Lassíts, még van több mint fél ó... oh, baszki, hogy telt el ennyi idő ilyen gyorsan?

- Inkább siess, nem kaphatnak rajta mert a végén még hamarabb hazaküldenek, és akkor cseszhetjük a közös karácsonyt. Emiatt simán eltanácsolhatnak a suliból.

Elkapta a teljes pánik, és tisztán érződött, hogy pillanatok kérdése volt, hogy a könnycseppjei végigcirógassák tökéletes vonásait. Kapkodva húztuk magunkra ami leghamarabb a kezünk ügyébe akadt, sikeresen felemás zokniba lépve, Felix a pulcsimban, én pedig szimplán a garbómban indultam a még mindig tárva-nyitva álló ablak felé. A kabátom és a cipőm is ott hevert, amit az érkezésemnél vágtam le hanyagmódon a fal mellé.

- Pakolj össze, és hívj, ha jöhetek érted. Megvárlak mondjuk a szomszéd parkban - fordultam vissza hozzá miután indulásra készen melegen beöltöztem.

- A reggeli után már szabad vagyok. A legtöbb cuccom a bőröndökben van, szóval nem kell sokat várnod, mire a maradék holmim is bepakolom.

- Ne kapkodj, én ráérek - simítottam arcára, és magamhoz húztam egy búcsúcsókra, mielőtt magára hagytam volna.