Úgy szeretni, hogy... → HYUNLIX

07. - Úgy állni Elé, hogy...

Egy végig stresszelt hétvégét követően gyomorideggel léptem át ismét az iskola kapuját, hiszen fogalmam sem volt, kinél landolt a vázlatfüzetem. Az sem segített a dolgon, hogy a Felixszel kapcsolatos helyzet sem volt egy lejátszott meccs, hiszen a parkoló pályára tett érett kommunikáció még bőven váratott magára részemről, de előbb vagy utóbb számíthattam a következményekre. Nem tehettem úgy életem hátralévő részében, mintha soha nem is jártam volna az ajkai közelében. Nem kerülhettem el, hogy megbeszéljem vele a helyzetet, mégis igyekeztem addig húzni, ameddig csak lehetett.

A váratlanul alakult péntek reggel annyira kizökkentett a szürke hétköznapokból, hogy a tanítás végéig sem tudtam összeszedni magam. Felix teljesen elvette az eszem. Miután a teremben hagytam őt, legszívesebben azonnal megszűntem volna létezni, legjobb lett volna végleg eltűnni a föld színéről. Biztosra vettem, hogy Chris az első adandó alkalommal elpletykálta a történteket, és hogy ezt már nem úszhattam meg annyival, mint a múltkor. Seungmin az elsőből nem látott semmit, ellenben Chan premier plánban nézhette végig, ahogy Felixszel az ölemben alig bírtam a tomboló hormonjaimmal.

Akárhányszor visszagondoltam arra a pillanatra, a pillangóim újból őrült táncba kezdtek. Sőt, ezek talán nem is pillangók voltak, hanem sárkányok, olyan intenzíven érintett az érzés. Az illata, a puha bőre és a csókolni való telt, vörös ajkai egyszerűen nem hagytak nyugtot számomra, és bármit megtettem volna hogy újra érezhessem. Minden porcikája túl különleges volt számomra.

Azonban legnagyobb meglepetésemre ahelyett, hogy bármelyikük is szóvá tette volna a történteket, csupán furcsa pillantásokat kaptam tőlük. Még a vaknak is feltűnt volna, hogy egész nap felváltva méregettek engem és Felixet. Valahogy nem tűnt úgy, hogy túlságosan rosszul érintette volna őket a tény, csupán a legkevésbé sem tudták mire vélni a köztünk kialakult helyzetet.

Úgy éreztem, hogy ezúttal még nagyobb hibát követtem el azzal, hogy magára hagytam, mint amekkora hiba volt az előző alkalommal. Legalább tíz lépésnyit csúsztunk hátra, a korábban előre tett egyetlen helyett. Tisztán láttam rajta, hogy borzalmasan érezte magát, amiért később sem volt bátorságom odamenni hozzá, hogy tisztázzuk a dolgokat. Az elején még mintha reménykedett volna, azonban mikor már az első, a második, vagy a harmadik szünetben sem mentem oda hozzá, a felém irányuló izgatott figyelme és várakozása átcsapott szótlan magába fordulásba. Egyre inkább tűnhetett úgy az ő szemszögéből, mintha csupán szórakoztam volna vele. Pedig tudta, rájött, hogy én írtam a leveleket, tudnia kellett így azt is, hogy a legkevésbé sem állt szándékomban játszadozni az érzelmeivel. Hogy csak nem voltam elég magabiztos, hogy én sem hittem el, hogy méltó vagyok egy olyan földöntúli csoda figyelmére, mint amilyen ő maga volt. Fikarcnyit sem értem hozzá képest, mégis nekem ajándékozta a figyelmét, és hagyta, hogy buja csókokat lophassak tőle büntetlenül. Engedte, hogy őt érintsem, hogy a leveleimben hozzá írjam a sorokat, hogy a nekem szánt mosolyától bőrömet cirógassák az nap forró sugarai az életem fagyos, végtelen telében.

A mellkasomba fészkelő bűntudat egyre mélyebbre ette magát, hogy ezzel mindkettőnknek újból fájdalmat okoztam, de főleg azért, mert neki. Mit sem számított volna, ha csak nekem fájna, azonban neki is fájt, és én képtelen voltam elviselni. Az egyetlen ember, akit szerelemmel szerettem, az egyetlen múzsám, az életem értelme miattam szenvedett. Olyan egyértelmű volt, hogy ő is rám vágyott, én mégis úgy éreztem, hogy semmi jogom sem volt őt szeretni. Lassan én magam is elhittem, hogy csupán én szerettem volna többet belelátni a helyzetbe, hogy ő a legkevésbé sem gondolt rám másképp, mint egy ahogy bárki másra is, miközben ő a valóságban egyre többször adott a napnál is világosabb jeleket. Végül egy tapodtat sem haladtunk egyik irányba sem.