Úgy szeretni, hogy... → HYUNLIX

05. - Úgy hazudni a szemébe, hogy...

A hétvégét teljes kétségbeesésben töltöttem. A levél sehol, Felix pedig egészen biztosan meg kellett találja, ha egyáltalán a kollégiumban hagytam el. Nem tudom, melyiknek örültem volna jobban, hiszen szerettem volna, hogy célba érjen, elvégre nem hiába készültem vele, azonban ennyi erővel elé is állhattam volna, hogy bevalljam neki én magam. Nem terveztem, hogy bármikor is felfedem előtte a titkos hódolója kilétét.

A következő héten Felix csak szerdán jött legközelebb órákra. Úgy tűnt, teljesen felépült, és ugyan néhány hosszabb pillantásnál, és lopott mosolyoknál több nem jutott számunkra, a körülötte lebzselő barátaitól. Mindenki imádta a szeplőst, így nem csoda, hogy egy pillanatnyi nyugta sem volt azután, hogy közel egy hétig kellett nélkülözzék a társaságát.

A harmadik óra utáni hosszúszünetben kivételesen nem az üvegházat vettem célba. A teremben firkálgattam valami indokolatlan apróságot a vázlatfüzetembe, és gondolatban arra próbáltam rávenni magam, hogy éppen ideje lenne eltüntetni azt a szendvicset a padom széléről, amit reggeli gyanánt hoztam magammal. Még nem voltam túlságosan éhes, viszont tudtam, hogy ha ebédig nem fogy el, akkor már biztosan később sem fog, én pedig egyszerűen gyűlöltem pazarolni. De valahogy mégsem éreztem rá késztetést, hogy magamba gyűrjem.

Felixék a mosdóból tértek vissza éppen, mikor az ausztrál gyomra egy hatalmasat korgott. Még a terem másik feléből is hallottam. Elmosolyodva pillantottam vissza a füzetembe, mielőtt még bárkinek is feltűnt volna hogy bámulom, és közben azt fontolgattam, mennyire lenne furcsa, ha a büféből hoznék neki valamit reggelire.

A többiek kacagva helyezkedtek el a padjukban, ahogy a fiatalabb is kínosan elvigyorodott saját magán.

- Úgy megszoktam, hogy végre sokáig aludhatok, hogy már nem volt időm reggelit hozni magammal - sóhajtott egyet.

- Szólhattál volna, hoztam volna neked - jegyezte meg Jisung, ahogy felnyitott magának egy energiaitalt.

- Annyit kellett rád várnom reggel, hogy simán megjártam volna én is a boltot, oda-vissza. Legalább kétszer - korholta Jeongin.

- Hyunjin szinte sosem reggelizik. Most is csak meditál a szendvicse felett, ő biztosan neked adja - heccelte Changbin, azonban Minho ebben tényleg potenciált látott.

Több sem kellett neki, felállt a helyéről, és felém vette az irányt.

- Hé, Hwang! Azt már nem kéred, ugye?

Mellém érve a padom szélének támasztotta a fenekét. Becsukva a vázlatfüzetem lazán hátradőltem a székemben, és karba tett kézzel kihívóan álltam pillantását.

- Miért, a nagy Lee Minhonak nem telik reggelire?

- Túl bátor kezdesz lenni, nem tetszik.

- Kérd szépen, és talán neked adom.

- Minek? Ennél egyszerűbb megoldás is van - nyúlt a szendvicsért, én pedig felvont szemöldökkel figyeltem minden mozdulatát.

Egy apró mosoly bújt meg ajkam szélén, ahogy Minho kicsomagolta az ételt, és az éppen érkező Felix felé nyújtotta. Nem pont így képzeltem, hogy megetetem őt, azonban ez pont kapóra jött, hogy ne jöjjön ki kínosan egyikünk számára se a helyzet.

- Mit csinálsz? Azonnal add neki vissza - csimpaszkodott a karjába a fiatalabb, azonban Minho ügyet sem vetett az eltérő álláspontjára, mit szabad, és mit nem.

- Azt mondtad, nem hoztál reggelit. Enned kell az edzés előtt, mielőtt miattad bukjuk a délutáni meccset.

- De nem az övét, majd veszek valamit a büfébe. És amúgy is nemsokára ebédelünk - tolja el magától ismét a szendvicset.