Úgy szeretni, hogy... → HYUNLIX

13. - Úgy búcsúzni Tőle, hogy...

Felixtől különválni fogalmam sem volt, hogy lehetett volna úgy kivitelezni, hogy közben nem őrülök bele. Úgy búcsúzni tőle, hogy talán utoljára látom, felért egy kész öngyilkossági kísérlettel. Még akkor is, ha ez az állapot csupán ideiglenesnek indult, semmi biztosíték nem volt rá, hogy valóban összejön a tervünk. Ennek a lehetősége a lehető legrosszabb gondolatoknak engedett teret az elmém legmélyén.

A karácsonyi szünetet követően a szeplős visszaköltözött mellém a padba, hogy az órákon is ennyivel közelebb lehessünk egymáshoz. Minden pillanatot igyekeztünk megragadni, hogy kihasználjuk a rövidke heteket a félév végéig. Hétvégente Felix kimenőt kért a kollégiumból, hogy hazajöhessen velem, hétköznap esténként pedig én lógtam be szinte minden éjszaka a kollégiumba. A szobatársa szerencsére egyáltalán nem vette zokon, hogy megszaporodott kissé a létszám. Mi is szívesen láttuk, és ő is szívesen csatlakozott a közös mozizásokhoz, vagy a rögtönzött programok egyikéhez. A következő hétre ő is elhozott magával egy halom társasjátékot otthonról. Egészen jóban lettünk a félév végére, mondhatni majdnem, hogy barátok is.

Legnagyobb bánatomra, legalábbis kezdetben, egyre többet lógtunk Felix baráti körével is. A kedvenc osztálytársaim szünetekben és délutánonként is szerves részeivé váltak a mindennapjaimnak, amitől talán a leginkább tartottam egészen addig a pontig, míg a legelső alkalommal túl nem estem a tűzkeresztségen. Volt róla elképzelésem, hogy mégis mire számíthattam tőlük, de ennek ellenére is úgy voltam vele, hogy valahogy majdcsak túl leszek rajta. Hiszen Felixnek ők is fontosak voltak, nekem pedig egyedül Felix jelentette a világmindenséget. Érte még azt is képes lettem volna bevállalni, hogy a többiek méginkább megkeserítsék a hátralévő életem minden pillanatát. Napsugárnak nem csak tőlem kellett elszakadnia hamarosan, hanem tőlük is, én pedig nem állhattam az útjukba, bármennyire szerettem volna önzőmódon kisajátítani magamnak.

Felvérteztem magam a legrosszabbra készülve, hogy minden bizonnyal a saját halálos ítéletem írtam ezzel alá, azonban hogy őszinte legyek, a legkevésbé sem arra számítottam, ami valójában történt. A kezdeti kötelező csipkelődéseken, és az általános, poénra vett megszólalásokon kívül egészen simán ment minden. Ők tényleg meg akartak ismerni engem is, most először a magunk mögött hagyott hosszú és sanyarú évek alatt. És mindezt Felix miatt, hiszen miatta kaptam tőlük egy esélyt, hogy elfogadjanak, amiért folyamatosan azt hajtogatta, hogy sokkal jobban meg kellene ismernünk egymást. Felix pedig elég sokat jelentett nekik ahhoz, hogy ugyan vonakodva és kelletlenül, de képesek legyenek még erre is az ő boldogságáért. Ha másért nem is, ezért az egyért tényleg hálás voltam nekik, hogy egyedül őmiatta félre tudták tenni minden felém irányuló ellenszenvüket.

- Őszintén szólva nem gondoltam, hogy bármikor is ezt fogom mondani, de azt hiszem egészen megkedveltelek. Nem is vagy olyan kicseszettül idegesítő balfék, mint az elmúlt három és fél évben hittem - csengett a fülemben napokkal később is Jisung megszólalása, amit a harmadik közösen töltött délutáni programunk végén, hosszas mérlegelés után jelentett ki. Ugyan Jisung tette szóvá egyedül, mégis éreztem, hogy egyöntetűen formálódott mindannyiuk véleménye velem kapcsolatban, és meg kellett valljam, hogy én is hasonlóan éreztem irántuk. Ezen a ponton lassan kezdtem én is feloldódni a társaságukban, megengedtem magamnak, hogy végre velük is önmagam lehessek. Persze Felix jelenléte sokat dobott az önbizalmamon, miatta volt hozzá bátorságom.

Hirtelen a tökéletesség illúziója telepedett a mindennapjainkra.

Aztán az idő csak megállíthatatlanul haladt előre, minket is magával rántva, és ha ez lehetséges volt, még a korábbitól is jobban elfogott a pánik. De mindeközben a kettősség bennünk méginkább kiborított, hogy mégsem éreztük az egészet valóságnak, mintha csupán egy rémálomba csöppentünk volna. Hiszen túl közel voltunk egymáshoz, az ujjaim minden pillanatban őt érintették, ott volt mellettem. Lehetetlennek tűnt, hogy egyik pillanatról a másikra ne legyen ugyanígy minden. Csak a reptéren tudatosult bennünk úgy igazán. Véglegesen és visszafordíthatatlanul.