Úgy szeretni, hogy... → HYUNLIX

12. - Úgy számolni a hátralévő napokat, mintha...

Az ünnepeket követően hektikusan telt a szünet utolsó néhány napja. Hajszálnyi választott csupán el minket attól, hogy ismét elkezdődjön az oktatás, és a monoton mókuskerék visszaszippantson minket a jól megtervezett, kegyetlen rendszerbe. Három éjszaka volt hátra, mikor Felix már nem bírta tovább a néma várakozást. Mintha csak a saját akasztásunkra várakoztunk volna börtönünkben, a halálos ítélet megbélyegzett minket. A csekélyke közösen töltött heteink alatt vágóhídra szánt, rettegéssel és reménnyel hizlalt malacokká lettünk. Jövőtlenül, teljesen kilátástalanul. Demoklész kardja lebegett felettünk, várva a megfelelő pillanatot, hogy akkor sújthasson le ránk, mikor a legesleginkább fájt. Éhesen lesve a sötétből, mikor véreztethet ki bennünket, hogy aztán jóízűen bekebelezhesse meggyötört lényünket a fojtogató reményvesztettség.

Aznap is az elmúlt napok szokásaihoz híven, a szobámban ültünk, és egy újabb karácsonyi filmmel próbáltuk elterelni a gondolatainkat. Eddig mindig bevált, és a végére jól szórakoztunk mindketten, ezúttal azonban úgy tűnt, nem halogathattuk tovább, hogy kimondjuk, mi a szívünket nyomta már túl hosszú ideje. Mikor némán szipogni kezdett mellettem, tudtam, hogy elérkezett az a bizonyos pillanat. Nem voltunk képesek tovább úgy számolni a hátralévő napokat, mintha egyikünket sem öntené el egyre inkább a pánik. Mindketten szenvedtünk, halálosan gyötrődtünk szánalmasan bujdosva a boldogság álcája mögött, hogy némi időt nyerve minél később kelljen szembenézzünk az elválás megmásíthatatlan tényével. És ugyan tényleg boldogok is voltunk egymás miatt, a jövőnk miatt mégiscsak értelmét vesztette az egész jelen. Nem kellett több, hogy kikapcsolva a tévét, a lehető legtávolabb száműzzem magamtól a távirányítót. Biztos voltam benne, hogy nem lesz már rá szükségünk egy jó ideig.

- Mi lesz velünk ezután? - potyogtak a könnyei, én pedig kétségbeesetten húztam magamhoz. - Hyunjin, ezen mégis hogy jutunk majd túl?

Majd' kiszakadt a lelkem is a fájdalomtól, hogy így kellett őt látnom. Hogy nem voltam képes rá, hogy egyedül meg tudjak oldani mindent, hogy módomba álljon teljesíteni szíve minden vágyát. Hiszen ez lett volna a dolgom, hogy boldoggá tegyem, nekem mégsem ment. Csupán fájdalmat voltam képes okozni, amiért tehetetlenül sodródhattam csupán az árral.

- Megígérem, hogy idővel valahogy találni fogok rá megoldást.

- Csak meg akarsz nyugtatni, ez nem segít.

- Nem csak azért mondom, hogy megnyugtassalak. Valamilyen megoldást biztosan találunk majd.

- Hát, a suli teljesen esélytelen, az elmúlt két hónapban többször is kérvényeztük a szüleimmel, hogy hosszabbítsák meg egy újabb félévvel a cserediákprogramot, hogy itt érettségizhessek veletek, de minden alkalommal elutasították. Lassan több időt töltöttem az igazgatóiba, mint az összes diák együttvéve, hogy személyesen is győzködhessem, hátha tudna egy kiskaput. De hiába minden, újra és újra falakba ütközök.

- És mi lenne, ha én jelentkeznék hozzátok cserediáknak?

- Arról már lecsúsztál, régen betelt minden hely.

- Sajnálom. Korábban eszembe sem jutott, hogy alakulhat köztünk bármi több is, mint ami csak a fejemben létezett kettőnkről. Ha bátrabb lettem volna már az elejétől, most mehetnék veled én.

- Nem tudhattad... nem csak rajtad múlt, én is ugyanannyira hibás vagyok benne...

- Ezen már kár aggódni utólag, nem ez volt az egyetlen lehetőségünk az életben. Csak a következő átmeneti időszakot kell valahogy kibírnunk, míg találunk rá valami végleges megoldást.

Küzdöttem a könnyeimmel. Fojtogatott a sírás, a torkomba költözött gombóctól alig voltam képes emberi hangon válaszolni. Végtelenül kimerültnek éreztem magam, egyedül Felix tartotta csupán bennem a lelket. Nem engedhettem meg magamnak, hogy előtte omoljak én is össze. Egyikünknek muszáj volt legalább a látszatot fenntartania, még annak ellenére is, hogy belül minden pillanattal újra és újra meghalt egy kicsivel nagyobb részünk, és a levegő végleg kiszorult tüdőnkből.