Úgy szeretni, hogy... → HYUNLIX

03. - Úgy címezni Neki a soraim, hogy...

[...]

Másnap eldöntöttem, hogy eljött az én időm. Csúnyán lebuktam, és Ő mégsem úgy reagált, ahogy arra számítani lehetett volna. Elég bátorságot adott hozzá, hogy ne üljek tovább tétlenül. A gondolataim egymást kergették az orcámat csókoló késő őszi napsütésben, ahogy a harmadik óra utáni, hosszúszünetben a kertészklub hatalmas üvegháza felé igyekeztem. Egy megfelelő tervre volt szükségem, és egy idilli környezetre, hogy ihletet meríthessek, távol a világ nyüzsgő poklától. És egy kicsit távol Tőle is, hiszen ha csupán csak egy épületben is léteztem Vele, a szívem nem bírt nyugton maradni.

Hogy is bírt volna, mikor egyedül érte dobogott?

A hangyányi szabadidőm nagy részét szívesen töltöttem a virágok között. Rengeteget rajzoltam itt, hiszen ebben az órával aligha járt erre egy lélek is. Tökéletes hely volt, hogy egymagam lehessek a gondolataimmal. Lassan sétáltam körbe, ahogy legalább századjára vettem szemügyre a különlegesebbnél különlegesebb virágokat. A tízóraira magammal hozott kakaó, amit a kezemben szorongattam egészen idáig, lassan átvette a kezem hőmérsékletét. A szünet vége is megállíthatatlanul közeledett, azonban én még mindig nem jutottam közelebb a képlet megoldásához. Ehhez nem volt semmilyen megoldókulcs, mint a matekban, nem íródott hozzá olyan segédlet, akár egy vizsgafeladathoz, és senkitől sem kérhettem tanácsot, hogyan kellett volna cselekednem, mielőtt még túl késő lett volna. Ekkor viszont mégiscsak beugrott a válasz.

Titkos szerelmes levelek.

Óvatos és romantikus.

Szívmelengető.

Minden szempontból méltó volt Hozzá. Mindössze egyetlen feladatom volt: Úgy címezni Neki a soraim, hogy ne találhassa ki, kitől érkeznek a levelek.

Amikor rájöttem a megoldásra, pont egy Azálea bokor előtt álltam. Körbesandítva megbizonyosodtam róla, hogy senki sem láthatott, majd letépve egy virágot, a vázlatfüzetem hátsó lapjai közé süllyesztettem.

Aztán a következő napon beköszöntött a hétvégé, én pedig bevásároltam a sarki papírírószerben színes levélpapírokból és hozzáillő borítékokból. Az elmúlt délutánom mással sem telt, csak a Felixben való gyönyörködéssel és a végtelennek tűnő várakozással, aminek még el kellett teljen hétfőig, míg az első levelet a szekrényébe csempészhettem.

Mindent tökéletesen elterveztem. A hét legelső napján minden a tervek szerint alakult, hiszen pontosan tudtam, melyik volt az ő szekrénye, ahogy azt is, hogy nagyjából ki mikor érkezett reggelente az épületbe. A legfelső emeleten többnyire csak a saját osztályunk szekrényei voltak, azon kívül pedig öt terem nyílt innen. Az órákat a tanároknak kedvezően osztották be a lentebbi, szabad termekbe, itt pedig a lehető legritkábban kellett bárkinek is végigszenvedni a negyvenöt perceket. A legkevésbé sem volt forgalmas idefent, nem volt rá egy fikarcnyi esélyem sem, hogy lebukjak bárki előtt is. Ebben csak azért lehettem ennyire biztos, mert reggelente gyakran érkeztem hamarabb, mikor a könyvtárban szerettem volna készülni egy közelgő számonkérésre, vagy csak a kreatív hobbimnak szerettem volna hódolni, előre relaxálva egy húzós nap előtt.

A legfelső emeletről egyenest az első óránk helyszínére igyekeztem. Tudtam, hogy Felix biztosan útba fogja ejteni a szekrényét, hiszen ezen a napon, ahogy kedden és csütörtök délután is órája volt a táncklubbal, a többi napon pedig a testnevelésóránk köszönhetően kellett a szekrényébe gyűrnie a többi órára felesleges váltó szettjét. Nem csúszhatott hiba a tapasztalataimon alapuló feltevésembe, mégpedig, hogy húsz percen belül kezében kellett tartania a levelem.

Az üres helyiség leghátuljában pakoltam le szokás szerint, a terem pedig lassanként megtelt élettel. Az óramutató háromnegyed nyolcat ütött, Ő pedig pontosan ilyentájt kellett hogy érkezzen. A falióra másodpercmutatóját mustráltam, várva, hogy végre körbeérjen és... bingó. Cseppet sem számoltam el magam.