A sötétség fénye

|05| Ezt lehet, hogy meg tudnám szokni...

Marosvásárhely.

Egy ekkora városban hátha nagyobb szerencsém lesz.

Hetek óta csak állati vért ittam néhányszor, semmi emberit, de már nem úgy hatott rám, mint tavaly. Ugyanúgy jól éreztem magam, mint a faluban. Igen, kívántam az emberit, sóvárogtam kicsit az adagom után, de a hiánya nem befolyásolt fizikailag negatívan. Ez azért egy kicsit megnyugtatott.

Kisebb volt a város, mint az én időmben, de így legalább nem kellett féljek, hogy eltévedek. Lehet, hogy egyetemista voltam „itt" közel három évet, de a városban így is sokszor még a Google Térkép segítségével jártam. Ha jártam, mert a Sapientia igazából már nem is a városban volt, hanem Koronkán.

Annyira falusi vagyok, hogy tulajdonképp még az egyetemet is falun jártam...

Úgy állítottam be a hajamat, hogy takarja a füleimet. A karmaimat behúztam normális méretűre, hiába, hogy kicsit kényelmetlen volt, és igyekeztem nem nyitogatni a szájamat. Próbáltam eltervezni, hogy mit csinálok majd, ha megérkezek, de rájöttem, hogy hiába vagyok itt több mint egy éve, az erdei falun kívüli életről nem sokat tudok.

Jó lenne valahol megszállni még a következő napkelte előtt, nagyon rám férne egy normális alvás, de semmi pénzem sincs. Max mosogatásért, vagy valami más konyhai munkáért cserébe maradhatok ott valahol, de az kockázatos. Vagy lophatnék is rávalót...

Utóbbin sokat gondolkodtam, de végül rászántam magam. Még világos volt, de a nap sugarai már eltűntek az utcákról. Szerettem ezeket a viszonylag magas épületeket, árnyékot tartottak nekem. Sokat járkáltak még kint, vásár lehetett. A tömegben meg egyszerű dolgom volt.

Egy gyenge és rejtett energiaostor csapás a zsákoknak, egy kis széllökés, hogy fel is boruljanak, egy gyors lépés kicsivel arrébb, s míg felszedték a kiömlött árut, meg is volt a tarisznya. Könnyebb volt, mint gondoltam.

Tényleg ilyen könnyű vagy valamit elrontottam?

Látszólag senki sem vette észre a kis mutatványomat, így betértem az első fogadóba.

– Jó estét kívánok – kezdtem. – Van kiadó szoba?

– Van.

– Mennyi egy napra?

– Nyolc tallér.

– Annyim nincs... De szívesen dolgozok érte!

– Ez nem így működik.

Hát igen, én se gondolhattam komolyan, hogy elsőre minden összejön. Vagy valami lepukkantabb helyet kell keressek, vagy a szövegemen kell javítsak, vagy több pénzt kell szerezzek.

Épp mentem volna már ki, mikor egy férfi megszólított:

– A mi szobánkban van hely, ha egy alvóhely kell másnapra.

– Felőlem – mondta a fogadós. – Én szobákat adok ki, hogy hányan vannak ott, az mindegy. De abban a szobában egy nagy ágy van csak.

– Ez szerintem nem lesz probléma – mondta az ismeretlen, ahogy rám mosolygott. Ekkor vettem észre az agyarait.

Ő is vámpír.

Ez érdekes lesz.

A fogadósnak vagy nem tűnt fel, vagy nem érdekelte, amíg fizet. Jól öltözött volt, biztos nem voltak olyan anyagi gondjai, mint nekem. És biztos nem olyasfajta volt, mint azok a kvázi banditák, akiket megöltem. Azok eddig már tuti vérfürdőt rendeztek volna itt.