A sötétség fénye

|14| Nem csak a jót látja bennem, hanem a rosszat is, és mégis engem akar

Johnnak nagyon nem tetszett, hogy a vámpír, akit tulajdonképp szinte ő fogadott fel, hogy védje az öccsét, összejött vele. Bár voltaképp a kettő nem zárta ki egymást, és azt nem kötötte ki senki sem, hogy munkatárssal tilos összejönni.

Alapvetően nemigazán békélt meg a helyzettel – és velem –, bár az legalább egy kicsit javított a dolgok állásán, hogy elég ritkán találkoztam vele, és hogy néha adtam pár tippet neki, amit ő még jobban is tudott hasznosítani mint mi.

A skorbut megelőzése éskezelése ahonnan és amikorról én jöttem, már rég nem volt probléma, de itt mégmessze nem ismerték a C-vitamin fogalmát. Én sem ismertettem meg velük amiérteket, és széles közönséghez sem jutott el tőlem az információ – orvosiNobel-díjat meg pláne nem kaptam a C-vitamin biológiai hatásainak a tanulmányozásaiért,mint Szent-Györgyi Albert –, de az már szép kis eredmény volt, hogy minimum kéthajónyi ember elkerülte a „tengeri pestist" pusztán azzal, hogy célzottan annyinyers gyümölcsöt és zöldséget evett, amennyit csak tudott. Csúnya egybetegség ez, és még jó, hogy a vámpírokat nem érinti annak ellenére sem, hogynem a zöldség- és gyümölcsszeretetünkről vagyunk híresek.

A C-vitamin alapvetően elengedhetetlen a szervezetnek, hiánya bőr alatti és ízületi vérzést, véraláfutást okoz. Később egyéb vérzések, gyulladások is kialakulnak, majd elsorvadnak a porcok, az ínszalagok, az inak, a csontok, a bőr, az íny, illetve meglazulnak és kiesnek a fogak. A szervezet fokozatosan leépül, és a beteg iszonyatos fájdalmak közepette meghal.

Miközben mi úgy élünk a szinte mindig 100%-ban vérből álló, egyoldalú diétánkkal, hogy semmi bajunk sincs, sőt...

Időközben teljesen átköltöztem a kapitány kabinjába, a legénységet ez viszont nemigazán zavarta. Amelyik babonásabb volt, az már azon kiakadt, hogy egy nő volt a hajón, a többieket meg alapból nem érdekelte a nemem vagy hogy mit csináltam ott. Úgy kezeltek, mintha csak Will felesége lettem volna.

A számításaim végül bejöttek, és Willnek nem szegte a kedvét az, hogy nem jött be az első kis kincskeresésünk. Sőt, csak még inkább kedvet kapott hozzá. Egy bizonyos fajta aranylázban égett még bőven a XIX. századi amerikai aranyláz előtt.

Pár év múlva a kapcsolatunk elért egy olyan szintre, hogy megszoktuk egymást, vágytunk a másikra, és nem csak szexuális értelemben. A pasimmal összebújni a régi életemben is szerettem, de úgy, hogy én voltam a magasabb és az erősebb, jobban élveztem, mint bármikor. Neki is a kedvére való volt, hogy néha csak úgy odabújtam hozzá, mintha egy hétköznapi pár lettünk volna, máskor meg egyszerűen magamra húztam, miközben háton feküdtem, és a melleim csak úgy körbeölelték a fejét. Megvoltak a saját szokásai, a saját hülyeségei, a saját hozzáállása a világhoz – akárcsak nekem –, de nem ragaszkodott foggal-körömmel hozzájuk. Kész volt engedni belőlük, ha én is hasonlóan tettem. Elég szépen sikerült megtalálnunk azt a bizonyos aranyközéputat, ha problémába ütköztünk.

Semmi játszmázás nem volt sosem közöttünk, csak humoros csipkelődések és utalgatások. Az is egész jól ment neki, hogy a beszólogatásaival vagy a rám aggatott becenevekkel kizökkentsen a haragomból, és lenyugtasson, ha valaki felcseszett.

A vámpíroknál viszonylag ritkának számítottak az igazán hosszútávú – többszázéves – párkapcsolatok. Az „örökké" azért ismerjük el, túl hosszú idő ahhoz, hogy csak egyvalakivel éljük le. Hiába, hogy még így tartósabb volt a legtöbb kapcsolat, mint az embereknél – már csak a születéskor várható átlagos éllettartamuk miatt is –, de előbb-utóbb mindig lett egy olyan veszekedés vagy valami, ami betett neki.

Remélem, ez nálunk minél később fog bekövetkezni. Vagy talán sohasem. Találtam valakit, aki nem csak a jót látja bennem, hanem a rosszat is, és mégis engem akar. Ez meg felbecsülhetetlen, főleg az én helyzetemben.