A sötétség fénye

|11| Az ellenségem ellensége a barátom

Egyik évben, ahogy már egy jó ideje északon az erdőt jártam, gyereksírásra lettem figyelmes. Először arra gondoltam, hogy lehet mégsem volt jó ötlet ilyen sokszor huzamosabb időre elmenni a világ végére egyedül, s elkezdtem begolyózni, de ahogy közeledtem a hang forrása felé, egyre tisztábban hallottam.

Egy négyéves forma gyerek volt beesve egy kisebb szakadékba. Gyorsan leugrottam hozzá, és megkérdeztem, hogy mi a baj, de csak a folytatta a sírást. Ekkor eszembe jutott, hogy lehet jó lenne egy kis fény, mert a sötétben csak én látok, ő nem.

A bal kezemmel csináltam egy kis tűzgömböt, és újra megkérdeztem:

– Mi a baj? Fáj valami?

Ahogy meglátta az arcom, abbahagyta a sírást, és válaszolt:

– Fáj a lábam, fázok és haza akarok menni!!!

Biztos a legközelebbi faluból keveredett valahogy erre, s esett be végül ide. Ha így történt, azért elég kitartó, hat kilóméteres körzeten belül nincs település. Ez a távolság egy ekkora gyereknek hatalmas, főleg sötétben a hóban.

– Hazaviszlek, csak előtte megnézem a lábad, jó?

Meg volt dagadva, de nem volt eltörve, vagy legalábbis nem éreztem arra utaló jelet. A vastag hóréteg tompította az esését. Egyszerűen csak ölbe vettem, és kiugrottam vele a szakadékból. Számomra nem volt mély, nagyjából három méter lehetett.

Futótempóval elindultam arra, ahonnan gondoltam, hogy származott. Még ha nem is oda valósi, az ott élők majd úgyis megtalálják a családját, nekem csak le kell adnom, mint valami talált tárgyat.

A falu határába érve, mintha a keresőcsapatának a megbeszélését és készülődését hallottam volna, így visszább vettem a tempómból. A kisfiú is hallotta az ismerős hangokat, beszélgetni kezdett, ezzel elárulva az érkezésünket. Nekem ezzel eredetileg véget is ért volna ez a történet, semmi kedvem sem volt újra emberekkel bajlódni, de sehogy sem tudtam megúszni a hálájukat. Behívtak az egyik házba, és megvendégeltek.

Végül is, jól esett egy kis melegség.

Megpróbáltam élvezni a vendégszeretetüket, de szöget ütött valami a fejembe. A fiú mesélt nekik arról, hogy tüzet gyújtottam, hogy mekkorát ugrottam, meg hogy egész úton a sötétben jöttünk, mégsem mentem neki semminek, és ezt senki sem tartotta rossznak, vagy olyasminek, amitől félni kellene. Még a füleimre is tettek egypár megjegyzést, mert a kissrác nem csak ideúton játszadozott jól el velük, mivel hosszúak voltak, és pont kézügyben voltak neki, hanem az után is, mikor ölbe vettem. De azokat is csak olyan viccesen mondták.

Egyáltalán nem ismerték itt a vámpír szó fogalmát és a szinonimáit sem. Egyáltalán nem. Sok ránk aggatott névvariációval találkoztam már. Még a Magyar Alföldön is inkább noraként hivatkoztak a vámpírokra, de azért tisztában voltak az elterjedtebb kifejezéssel is, mint ahogy én a pityóka szavat használom a krumpli helyett. Itt viszont nagyon nem ez volt a helyzet.

Talán lehetséges, hogy erre a félszigetre, ahol még a madár sem jár, a fajtám sosem tette be a lábát?

Az én világomban ez mondjuk pont egy sziget volt. Vagyis jobban mondva két hosszú sziget, amik egy még hosszabbat alkottak. De maga a felvetés nem volt teljesen lehetetlen. Mi mindig az embereket közelében próbáltunk maradni, mert ők a fő táplálékforrásunk. Én direkt azért jöttem erre, mert tudtam, hogy itt mindig is kevés ember élt, ha meg nyugalmat akarok, az csak jó. Még a létező települések is cseszett messze feküdtek egymástól. Ráadásul az sem egy elhanyagolható tényező, hogy félévenként mindenképp költözni kell innen, hosszabb időre letelepedni lehetetlen, miközben még a nomádok is lazán ott maradnak pár évtizedet egy nagyobb területen, ha tehetik, és csak kisebb távokon vándorolnak.