A sötétség fénye

|06| Szoknyában kicsit kényelmetlen aprítani a törököt

Még világos volt, amikor megérkeztünk valami táborba. Kisebb-nagyobb sátrak voltak mindenhol, de sehol sem lehetett egy árva lelket sem látni. Első ránézésre nem tűnt érdekesnek, de aki tudta, mi a dörgés, rájöhetett, hogy miért nincs katonákkal vagy emberekkel tele a tábor. Mert vámpírok voltak, és épp aludtak.

Vagy ha már nem is, mert a világos órák száma az év jó részében meghaladta az alvás igényét, a sátrat akkor sem hagyják el nyomós ok nélkül.

– Ismeritek a szabályokat – intett a kocsis. Menni akart már.

Igen, a szabályok. Nem zargatnak minket, sőt, különböző anyagi juttatásokat is kapunk, ha csak az oszmánok soraiból ölünk embereket, de ezt leszámítva teljesen szabad kezet kapunk. Azt csináluk s akkor, amikor akarjuk, amíg az nem feltűnő.

Leszálltunk a hintóról, és bementünk a legnagyobb sátorba. Bár valamiféle nappali ruhája volt a két új barátomnak is, látszott rajtuk, hogy nemigazán használták. Tudták, hogy ritkán van szükség általában ilyenekre, így nem is fektettek bele túl sok energiát. Az enyém engedte meg a legnagyobb mozgásteret, és az enyém védte legjobban az arcot. Jó érzés volt tudni, hogy ilyen jól sikerült megterveznem jóformán a semmiből.

Bent néhányan valami térkép fölött görnyedtek.

– Újak vagytok? – kérdezte az egyik.

– Igen – válaszolta Ete.

– Képesség?

– Használható csak neki van – közben rám mutatott.

– Mi az?

– Kézzel szél, fogható energia és tűz – válaszoltam.

– Ez a gyakorlatban mit jelent?

– Ha kell, megmutatom.

– Úgy legyen. Addig helyezzétek magatokat kényelembe.

Violával ketten leültünk valami tábori ágy féleségre beszélgetni. Elég jól kijöttem vele, jobban, mint bárki mással ebben a világban eddig. Ő valahogy mindig kész volt meghallgatni és megérteni.

Ete velük beszélt. Arról volt szó, hogy egy sátorba helyezzenek el minket, és bár a törökök ellen nem hasznos, mindkettőnknek vannak más képességeink is.

Napnyugta után valami fából és szalmából készült bábu elé vittek, amin meg kellet mutassam, hogy mit tudok.

Elég szép kis nézősereg gyűlt. Még szerencse, hogy azok után, amiken átmentem, egész jól bírtam a nyomást.

Egy ostorcsapás, s lerepült a bábu jobb karja, egy másik, s a bal is. A sima ostor után egy vékonyabb nyalábot, egy sugarat csináltam. Ezzel kicsit távolabbról lyukat égettem a mellkasába, majd közelebb mentem, és egy energiagömbbel lecsaptam a fejét. Végül – már távolodva – egy lökéshullámmal felborítottam az egész bábut, és a tüzemmel elégettem.

Tapsvihar volt a jutalmam, és hirtelen rengeteg csodálóm lett. Nem tudtam, hogy ezek csak érdekbarátságok a leendőbeli kiváltságaim miatt – elvégre Violának és Etének is csak erre kellettem eredetileg –, vagy sem, de jól esett a megbecsülés és az elismerés.

ᔓဂᔕ

Az elkövetkezőket meg kell mondjam, eléggé élveztem. A képlet egyszerű volt: ahol törökök voltak, ott mindent meg kellett tegyünk, hogy ne legyenek. Sokszor inkább éreztem már néha sima pusztításnak és gyilkolásnak, mintsem egy alku részének. Teljesen harmadik félként vettünk részt az egészben, ostromoltuk az ostromlókat, ha úgy tetszik, és részt vettünk néhány elvesztett vár visszafoglalásában. Csak nagyon ritkán segítettünk direkt az embereknek.