A sötétség fénye

|10| A jó szerzetek haragja nem probléma, mert túl sok szabályuk van

Már jó ideje megérkeztem az örök sötétség országába. Január volt, ilyenkor tapasztalhattam egy-két óra gyenge világosságot dél körül, de csak ennyi. A nap sosem jött fel teljesen az égre. Nagyon éltem azt, hogy a sarkkör vonalán túl észak felé haladva egyre hosszabbak azok az időszakok, amikor télen nemigazán van hagyományos értelemben vett nappal. Csak kár, hogy nyáron ez pont fordítva van.

Pár hónap mindennemű táplálék nélkül már rég semmiség volt nekem, ha vigyázok magamra, de néha azért vadásztam állatokra. Igazság szerint eléggé tetszett ez az életvitel – és a sarki fény –, csak kár, hogy ilyen hideg volt. Távol voltam a városok zajától, az értelmetlen elvárásoktól, meg minden veszélytől is. Direkt kerültem a településeket, jól esett ez a kis egyedüllét.

A hideg nem volt veszélyes, inkább csak kényelmetlen. Néha raktam magamnak tábortüzet, de míg aludtam, mindig kialudt. Gondolkodtam azon, hogy építek egy kis kunyhót magamnak, ami tartja a meleget, de nem voltak meg a szükséges eszközeim hozzá.

Még egy dolog, amire a nagy túltervezésben nem gondoltam, pedig most egy jó nagy hátizsákkal indultam el. Egypár szerszám még igazán elfért volna benne.

Február végéig maradtam, az után meg újra visszatértem az egyszerű nomád életstílushoz. Viszont annyira megtetszett az a nappali sötétség, hogy évente visszajártam.

Csak a teleket töltöttem ott, s mikor a szinte egész napnyi sötétséget kezdte felváltani a világosság, újra délre mentem. Még szerencse, hogy nem a hagyományosabb módon kellett megtegyek folyamatosan ilyen nagy távokat, hanem volt hozzá egy varázstárgyam, de még így is tisztára fecskének éreztem magam a sok vándorlás miatt.

A nagyobb városokat részesítettem inkább előnyben az év nagyobb részében, de csak azért, mert sok alatt olyan csatornarendszer feküdt, amit kifejezetten csak a vámpírok használnak búvóhelynek nappalra, míg valaki ki nem füstölte őket onnan. Néha akár szó szerint is. De a füstmérgezéstől valahogy mégis kevésbé féltem, mint az elégéstől.

ᔓဂᔕ

Keresztül-kasul körbeutaztam közben Európát, de néhány helyet azért mellőztem.

Báthori Erzsébet a férjétől, a híres törökverő „fekete bégtől" nászajándékként kapta meg a Kis-Kárpátokban fekvő csejtei várat és a környező tizenkét falvat. Bár a falvak feletti hatáskörét elveszítette valamikor az 1610-es években, de várát megtartotta és továbbra is lakta. Ez volt a fő lakhelye, amit én nagyon kerültem. Viszont nem csak ott volt birtoka. Néha kiruccant máshova is hosszabb-rövidebb időre, ahogy azt én is megtapasztaltam. Emiatt azt a térséget, ahol a kis történetem elkezdődött szintén nem látogattam.

Néhányszor elmentem Budapestre, vagyis inkább Pestre és Budára. Eredetileg első alkalommal csak a Gellért-hegyet akartam gyorsan megnézni végre rendesen. Bár a vámpírok inkább a régebbi nevét használták, ami a Kelen-hegy.

Az idősebbek nagyon nem szerették az új vallás nyomán adott neveket. Vannak, akik meg is élték azt az időt, amikor fejvesztés terhe mellett kellett elhagyni a szokásaikat, mert a régi hagyományos hit még a XIV. századig megmaradt itt-ott, annak ellenére, hogy I. István már nem sokkal az ezredforduló után kötelező vallássá tette és erőszakkal terjesztette a kereszténységet. A magyar kereszténység első három évszázadát végigkísérték a „mágus-perek". Ekkor még sokan – ispánok, püspökök is – igénybe vették a gyógyító „mágusok" tudományát. A mégidősebbek meg emlékeznek arra, hogy mennyivel jobb volt előtte az élet. Félni akkor is féltek tőlünk az emberek, de nem akartak megölni. A mágia meg annak az életébe is jobban beépült, aki maga nem gyakorolta semmilyen formában, így máshogy is tekintettek rá.