A sötétség fénye

|08| Az érzéseket nem kell és nem is lehet megmagyarázni

A bíró már jópár éve tartotta a szavát. Alapból kevesen voltak, akik tudtak a kis titkomról, és ők sem akarták kihúzni a gyufát a város egyik legrangosabbjánál, így bár ha vonakodva is, elfogadták azt a döntését, hogy egy vámpírt engedett itt élni. Mindenki azt hitte, hogy azért hagytam ott a fogadót, mert itt több pénzt kaptam. Mondjuk ez részben igaz volt, mert jóval többet kerestem. Főleg, mivel egy idő után, amikor már nem akartak mindenáron szemmel tartani, így vissza is költözhettem oda, ahol az elmúlt években éltem, valamiféle tanító szerepet is magamra vállaltam. A bíró lányát – Emmát – minden érdekelte.

Időközben kezdtem sejteni azt is, hogy miért nem akart olyan nagyon férjhez menni. Az nem csak a szokásos és elvárható ellenkezés volt, hanem valami annál mélyebb. Sosem fantáziált arról, hogy majd egy számára is tökéletes úrfi elveszi. Ráadásul, mikor csak kettesben voltunk, túl feltűnően bámulta a dekoltázsomat, amit nem hagyott abba, mivel észrevette, hogy nem zavart.

Nem sokkal az után, miután egy újabb kérőt elkergetett, az egyik cseléddel behívatott a szobájába. Nem tudtam, mi történt, de nagyon feldúlt volt. Szerencsére az apja nem tartózkodott a városban, valamilyen üzleti úton járt.

– Mi a problémád? – kérdeztem. Mindig nekem mondta el, bármilyen bánata volt, és azt is, ha bajba került. A cselédektől félt, hogy beárulják az apjának.

– Sosem lesz már ennek vége...

– Minek?

– Ennek az egésznek... Te hogy csinálod, hogy ennyire megbecsülnek, és nem csak egy tárgyként kezelnek?

Leültem mellé, és hátulról átkaroltam. Az okát tudta ő is. Egyrészt egyedül érkeztem. Nem volt itt családom, így nem is lehetett benne olyan személy, aki uralkodni akarjon rajtam. Másrészt meg mivel vámpír voltam, egész egyszerűen nem mertek hétköznapi asszonyként kezelni azok, akik tudták ezt. Akik meg nem is, azoknak is inkább voltam a furcsa kocsmai csapos, akivel nem érdemes újat húzni, mint egy olyan nő, mint a feleségük vagy a lányuk. Nagyon sok múlott a stíluson és a viselkedésen. A XVII. század elejéhez képest nem volt olyan nagy szakadék a nemek közt itt, mint vártam volna, de egyenlőség még mindig közel sem volt. Ha egy lányt az apja férjhez akart adni, akkor csak abban reménykedhet, hogy olyannak adja, aki nem bántalmazza. Elkerülni a végzetét nem tudta.

Magyar nyelvterületen szépen ki is adják a szavak a házasság emberkereskedelem szerű jellegét: férjhez ad és feleségül vesz, miközben a férj a feleség ura, nem pedig a társa, akivel egy szinten vannak. Én örültem, hogy nem egy ilyen világban nőttem fel, de annyira feminista nem voltam, hogy másokért is küzdjek. Ez még egy jó darabig változatlan marad, egyes területeken még közel a XX. századig is, ha úgy fejlődik a társadalom, mint otthon. De legalább a vámpíroknál ilyen már rég nincs, így tulajdonképp nem vagyok ezzel a világnézetemmel annyira deviáns.

– Hozzád bújhatok? – kérdezte később.

– Persze, ha attól jobban érzed magad – az utolsó szavamra közelebb húzódott hozzám.

Nem a vállamnál pihentette meg a fejét, mint amire számítottam volna, hanem benyomta a melleim közé. Ez nagyon hirtelen és váratlan volt. Éreztem a lélegzetét a bőrömön, ahogy mélyen beszívta az illatomat. Abban a völgyben a két hegy között egy jó ideje nem járt már senki sem.

– Bocsi, ezt nagyon nem kellett volna – mondta, miután tudatosult benne, hogy mit is csinált, és arrébb ült – Nagyon ki vagyok ma. Többet nem fordul elő. Csak ne mond el senkinek se, kérlek.

– Hát igen, ilyet csinálni csak úgy, a másik fél beleegyezése nélkül nem szép dolog. Ha még a fogadóban dolgoznék, te meg egy félrészeg férfi lennél, tuti pofán váglak érte. A szexuális jellegű zaklatást nem tűröm. – A hangom hallatán elszégyellte magát. Tudatosult benne, hogy éreztem, hogy nem csak úgy véletlenül hozta ezt össze, hanem volt benne egy kis kéjvágy is. – Ebben a helyzetben neked viszont elnézem. És a tisztánlátás végett: ne hidd, hogy ismeretlen számomra a női punci minden rejtelme, és az, hogy milyen érzés, amikor értem ont könnyeket... Ezt viszont te ne mond el senkinek, vagy legalábbis embernek ne. Így is túl különösnek gondolnak néha.