A sötétség fénye

|04| Miért mindig csak akkor kellek, ha meg kell ölni valamit?

Az elkövetkező hetek és hónapok leginkább eseménytelenül teltek.

Alapvetően mindig is annyira otthonülő típus voltam, hogy a saját temetésemre sem mennék el, ha nem vinnének, de ezúttal a négy fal közötti gubbasztás tényleg csak a négy fal közötti gubbasztást jelentette. Se olvasnivaló, se videójáték, se filmek, se internet... Valahogy úgy éreztem, hogy a boomerek nem azért magasztalták égig a kinti focizást, meg a barátokkal talizást, mert az annyira jó volt, hanem mert akkor az volt a legjobb opciójuk. Nem hiába lógott az összes a Facebookon, ha megtehette, miközben a Candy Crush Saga hatezredik szintjét is már rég elhagyta, és nem a kapu előtt csücsült, mint az igazán régi öregek.

A társasághoz való kedvem még ezek ellenére sem igazán jött meg, bár lehetőségem sem nagyon volt rá. Hiába tartottak épp lakodalmat, ha hétágra sütött kint a nap. Maximum csak a zenét hallgathattam. Így inkább a falut körbeölelő erdős részen mászkáltam esténként, de messzire menni nem mertem. Féltem, hogy ismerős arcba futok véletlen. Mindenesetre, azért barangoltam annyit az erdőben, hogy sikerült valami fülbevalónak való ásványt találnom. Hogy pontosan mi volt, nem tudtam meg sohasem, de kék színű volt, mint a szemem.

Az sem segített a társas kapcsolataimon, hogy nem bírtam, ahogy süketeltek a semmiről. A tini fiúknak az volt a röhögnivaló napi téma, hogy Mari sokat evett az asztalnál. Az én korcsoportomnak meg az volt a szenzáció, hogy tegnap Erzsu nem arra indult el, mikor kiment a kapun, mint ahogy szokott. Inkább akkor nézegettem, hogy hogy vadásznak a baglyok az erdőben. A medvéktől és a farkasoktól amúgy sem féltem már éjjel.

Remélem nekem nem lesz annyira silány sosem az életem, hogy ennyire máséval kelljen foglalkozzak. Még szerencse, hogy mire én felkelek s kimehetek, ők lassan lefekszenek. Van okom nem fosolni velük a semmiről.

Úgy néznek rám, mikor valami olyasmit csináltam, ami otthon természetes, itt viszont még nagyon nem, mint ahogy a vezetés oktatóm nézett, mikor egyik talink alkalmával lazán bedobtam a hátsóülésre harminc méter gégecsövet, mielőtt beültem volna a sofőr ülésbe, de valahogy nem tudott érdekelni. Az, hogy vámpír voltam, egyben magyarázatot is adott sok dologra velem kapcsolatban, így ezekkel nem is kellett annyira foglalkozzak.

Néha unalmamban már besegítettem itt-ott néhányaknak, mert ahogy a tehén sem fog magától megfejődni, a szénásszekér sem üríti le magát. Alapból falusi voltam, tudtam, hogy mennek a dolgok. Bár egy kis felvágás is volt néha-néha a dologban. Kicsit kérkedtem a mágikus erőmmel, és azzal is, hogy vámpírként sok dolog számomra nem volt annyira megerőltető, mint nekik.

Szekeret üríteni utáltam szinte a legjobban régen – annál rosszabb talán csak a forgatás volt –, de ezúttal valahogy könnyebb volt. Nem fáradtam úgy el benne. Még úgy is, hogy egyedül csináltam az egészet. Éjjel mondjuk nem is nagyon lett volna, aki segítsen fejlámpa vagy egyéb fényforrás hiányában. De ők nem szakadtak bele a munkába, nekem meg gyűltek a jó pontjaim, és nem ölt meg az egyhangúság. Annyira ingerszegény volt ez a környezet, hogy az valami hihetetlen.

A véradós ötletem bevált. Minden napnyugtakor volt egy soros, akitől kaptam vért, ami már rögtön az első héten kiegészült tetemes mennyiségű állati vérrel is. Néha még sima vizet is ittam, hogy valami töltse a gyomromat. Szerencsére az első hetek elmúltával bőven elég volt az a napi két pohár. Többet egyáltalán nem igényelt a testem, egyszerűen csak jó érzés volt, ha kaptam még ezen kívül is. Azt az intenzív éhséget, amit az első napokban tapasztaltam, meg többet nem éreztem.

Rendes ételt is megpróbáltam enni, de semmi hatása nem volt rám. Az ízeket éreztem, talán jobban is, mint valaha, de csak ennyi. A végtermék állagából kiindulva, szinte teljesen emésztetlenül haladt át a bélrendszeremen. Viszont ennek kapcsán megismertettem az itteniekkel az ellenőrzött kísérlet fogalmát.