A sötétség fénye

|13| Nem kell mindig egyből a legerőszakosabb megoldásokhoz fordulni

Valahol a Karib-tenger északi részén érhettünk először partot az egyik kisebb szigeten. Hogy pontosan melyiken, az nemigazán érdekelt, az mellett a tény mellet viszont már nem tudtam csak úgy elmenni, hogy a nagyobb szigetek egy hosszú és egybefüggő földsávot alkottak. És ha hihettem a térképeknek, ezeken túl más eltérések is akadtak. Közép-Amerika például rengeteg kisebb és nagyobb szigetből állt, és valahogy furcsa volt a kontinens – vagyis a kontinensek – partvonala úgy önmagában is.

Egy időben még gondolkodtam azon, hogy mire hasonlított inkább ezen világ térképe, de egyértelmű válaszba nem futottam. Otthon a Szahara legutóbb az utolsó jégkorszak idején volt annyi hatalmas tóval megszórva, Afrika keleti fele viszont csak évmilliók múlva szakad le a kontinens többi részétől. Zélandia meg tudtommal sosem volt annyira kiemelkedve a tenger szintje fölé, mint itt. Leginkább talán olyan volt az egész, mintha valaki játszadozott volna az óceánok és tengerek vízszintjével – teljesen össze-vissza –, de ezen túlmenően más random különbségek is akadtak.

Johnt megkértem, hogy estére időzítse a kikötést. Készségesen teljesítette ezt, és még aznap este bemutatott az öccsének, Williamnek. Jóképű, szemrevaló srácnak tűnt, bár a tojáshéj még szinte a seggén volt. A szülei mindentől óvták, aminek meg is lett az eredménye: abszolút nem volt félelemérzete, és a felelősségérzet is jócskán hiányzott belőle. Már az elején letisztáztam neki, hogy nem vagyok ember, vámpír vagyok, az a vérszívó, aki éjszaka simán megöl valakit, ha olyan a viszony, mert nem szerettem volna, ha hamis képek élnek rólam a fejében, de semmi reakciót nem váltott ki belőle. Inkább csak érdeklődő volt, ha szóba került a téma. Nem csoda, hogy féltette a bátyja.

Viszont amilyen vakmerő volt, annyira értett más dolgokhoz. John jól gondolta, már elkezdett legénységet toborozni és beszerezni minden szükséges dolgot. A hajóval valamilyen lopott térképet is örökölt, ami nagy gazdagságot ígért, bár szerintem csak egy mese volt.

Miért rejtene el bárki több arannyal teli ládát is egy random szigeten? Az élet nem egy kalózmese. Az igazi kalózok jövője nagyon bizonytalan, lehet ma még élnek, s jövő héten nem. Nem terveznek – nem tervezhetnek – annyira a jövőbe, hogy elrejtsenek egy kincset a jövőbeli önmaguknak. Ha szereznek valamit, azt felélik, és ha elfogy, szereznek még.

A hajnal közeledtével egy fogadót akartam keresni magamnak nappalra, de Will erősködött, hogy maradjak inkább náluk. Ha megmaradt a pénzem, az csak jó volt, szóval belementem, bár lehet jobban tettem volna, ha nem teszem. Alig volt egy perc nyugtom tőle.

Mikor végre elmagyaráztam neki, hogy nekem a rendes alvás/ébrenlét ciklusom más, mint az embereknek, egy ideig békén hagyott, de ahogy észrevette, hogy felébredtem, újra kezdett bombázni a kérdésekkel. Igazából mondjuk már jóval az előtt is felébredtem, hogy feltűnt volna neki, a hajón annyit húztam a lóbőrt, hogy simán elég volt négy óra alvás.

– Azt mondtad Johnnak, hogy száz éves vagy. Igaz ez? – kezdett el újra nyaggatni.

– Azt mondtam neki, hogy közel száz éves vagyok, azért nem mindegy.

– Akkor mennyi vagy?

– Nem kérdezünk egy nőt a koráról és egy férfit a fizetéséről. – Meg egy németet arról, hogy a nagypapa miért él Argentínában, de ezt úgysem értené. – Nem hallottad?

– Még nem. De mennyi vagy?

– Kilencvenegy, de te számolj még rá plusz huszonhárom évet, ha gondolod, mert annyit éltem emberként.

Most jöttem rá, hogy régen alapból úgy tartottam számon a saját koromat, hogy beleszámoltam azt a huszonhárom évet is, függetlenül attól, hogy mi a vámpírszokás, mert úgy éreztem, hogy még hozzám tartozik, s az oda jár. Egy jó ideje viszont már nem. Ez érdekes. Úgy néz ki, lassan kezdek tényleg vámpírként tekinteni magamra.