Látom mindig a két kezemet,
Lenézve lábaim, testemet.
A nadrágot, ami engem díszít,
A cipőt, ami rajtam virít.
A hajamat, ha esetleg hosszú.
A vállaim, ha a fejem elfordul.
Egy dolog azonban rejtve marad,
Az arcom, ami egy idegent mutat.
Ha belenézek a tükörbe,
Azt kérdem, ki van benne?
Az lennék én? Az az ember?
Mit tettem, hogy ezt érdemeltem?
A szemüveg jól áll, igaz?
De ha a tükör egy idegent mutat?
Mit kéne ahhoz tennem?
Hogy elfogadjam, kivé lettem?
Az az arc, ami ott néz vissza rám,
Lennék én, kit mindenki lát?
Az a személy, arc én vagyok.
Egy bélyeg, amely nyomot hagyott.
Normál esetben megváltoztathatatlan,
Ezt adta az élet, ez maradtam.
Én vagyok ez az idegen,
Akit a tükörben figyelek.
Ne csinálj rólam képet!
Ne nézz vissza rám!
Miért nézel rám ily mogorván?
Bőven elég, ha tükörben látom orcám.
Ez vagyok én, s az az idegen,
Akit életem során el kell viselnem...
Ez egy átok, örökké tart?
Mi lesz, ha beadom magam?
Miért létezem, mi az oka?
Az élet lényege őszintén mekkora?
Egy kérdés van, mi nem hagy nyugodni.
Ki vagyok én, és ki Kovács Dominik?
