Rendbontás

IV. Raiden

Raiden Wolf

– Nos, ha nem is tudja, Isten majd biztosan elmondja neki, nem igaz? – így kérdezett vissza Eve Hampton az én humoros kérdésemre, és ezzel együtt így törte meg a feszültséget is a társaságban.

Ahogy megjelentem, szinte harapni lehetett a pánikot. Senki nem tudta, hogy hogyan szóljon hozzám, mert a tavaszi szünet óta nem láttak. Nem volt lehetőségük eddig részvétet nyilvánítani, mert nem találkoztak velem, ez pedig egy kicsit meglőtte őket. Eve rúgott bele a labdába azzal, hogy igazán ironikusan visszakérdezett.

Megcsóváltam a fejem, és elhaladtam mögötte, közben pedig kezet fogtam Felixszel és Ivannal, aztán leültem Mylan mellé. Totál kifinomult a srác, de egyébként rendes tag. Szinte biztos vagyok benne, hogy a fiúk megeszik reggelire. Sőt, Astridról ne is beszéljünk – tőle még én is parázok egy kicsit.

Közvetlenül Eve-vel szemben ültem le, így könnyedén meg tudtam nézni magamnak. Ő az egyetlen, aki az érkezésem után állta a tekintetemet. Bátor lány. A gyászolókkal általában nem tudnak mit kezdeni az emberek, ezért már megszoktam azt a fajta reakciót, amit a barátai nyújtottak, és kicsit sem vettem magamra. Az ő viselkedése azonban új.

Nem igazán ismerem, hiába töltöttem már pár pénteket az asztalánál ebben a kocsmában. Általában Felixszel és Ivannal dumáltam, felé csak néhány vallásos poént ejtettem meg, mert tudtam, hogy az apja a templom lelkésze. Melanie is tagja volt sokáig a közösségének, de aztán a tragédia után levált tőlük. Kicsit sajnálom egyébként, mert attól függetlenül, hogy Eve Hamptont egy párszor cukkoltam, igen menőnek tartom a hitet. Örültem, hogy Melanie-nak adott némi komfortot, és annak is örülnék, ha újra visszatalálna a valláshoz, mert jót tenne neki.

Visszatérve Eve-hez, nem nagyon beszélgettem vele az ismeretségünk alatt, bár azt meg kell hagyni neki, hogy minden szellemes beszólásomra egy még szellemesebbet adott. Anno, mikor először ültünk le az asztalukhoz Aaron barátom és a farka miatt, le is csekkoltam, de ahogy bemutatkozott, azonnal letettem arról, hogy berángatom a kocsma mosdójába, és letépem a ruháit. Hülye lettem volna megdönteni egy lelkész lányát. Azóta pedig már nem is játszik az asztalon ez.

Ettől függetlenül a látásom éles, mint a kés, és jó érzés rajta legeltetni a szemeimet. Mogyoróbarna tincsei selymesen hullottak a vállára, piros pozsgás arca pedig csak egyre vörösebb árnyalatot öltött minden egyes korty után. A nevetésével előbukkantak a gödröcskék, amik az orrán táncoló szeplőkkel elég ártatlan látványt nyújtottak. A fehér garbója a legjobb helyeken feszült a testére, kiemelte formás melleit.

Kétségkívül jó nő. Kibaszottul meg tudnám rontani, ha akarnám. Még szerencse, hogy nem akarom. Akkor sem akartam, amikor minden második nekem felajánlkozó csajt megdugtam. Ő túl tiszta ahhoz. Velem ágyba bújni olyan lenne neki, mintha eladná a lelkét az ördögnek.

– Na, iszunk egy felest, vagy mi lesz? – szólalt meg hangosabban Felix, amivel magára is vonta a figyelmemet. Már kifejezetten nem volt józan, de tőle ez megszokott.

– Még kérdezni kell, Duncan? – kérdezte Ivan, aztán szánakozva megcsóválta a fejét, ahogy figyelte a haverját.

Ivan is megijeszt kicsit engem, de legfőképpen azért, mert annyit iszik, mint az állat, és életemben egyszer sem láttam részegnek. Esküszöm, már azt is megkérdeztem magamtól, hogy hús-vér csávó-e.

– Sosem mondok nemet egy felesre – válaszolt kimérten Mylan, aztán felállt mellőlem. – De most én állom. Ki kér?

Páran felnyújtották a kezüket – köztük én is, mert azért punci nem vagyok, hogy visszautasítsak egy ingyen felest –, Mylan pedig eltűnt a kocsma benti részlegéhez vezető ajtó mögött.