Rendbontás

VI. Raiden

Raiden Wolf

Ütemesen kopogtattam az ujjaimmal a fekete íróasztalomon vasárnap este, ahogy bámultam a beadandóm címét. Újra elolvastam a félkövér betűket, közben meg azon agyaltam, hogy utoljára tizenöt évesen volt ennyire a béka segge alatt a koncentrációm, miután Cindy Folkstone kiverte nekem az ebédszünetben. Azt sem tudtam utána, hogy merre vagyok, és meg is kaptam matekon életem első és utolsó egyesét.

Soha nem esett nehezemre a tanulás. Ezt amolyan áldásnak fogtam fel. Nem mondom azt, hogy egyszer sem szenvedtem meg egy-két tananyaggal, de nem okozott gondot a fegyelem, így simán tanultam át az éjszakát is, ha arra volt szükség. Most viszont egyszerűen úgy éreztem, túl sok inger ért az elmúlt napokban. Május óta gyakorlatilag minden létező szociális helyzetet kerültem, mert nem bírtam elviselni az embereket, de a héten több ilyen szituba is belecsöppentem, kezdve a sztriptízbárral, aztán pedig a Kőviskóval. Nem mondom, hogy nem élveztem a péntek estét, mert amúgy kifejezetten jól mulattam. Lecsúszott pár feles a srácokkal, így az éjszaka végére fel is szabadultam annyira, hogy ne nézzem folyamatosan az órát. Már-már sikeresen elvonatkoztattam a sok mindennapi szartól, aminek örültem, de most úgy érzem, mintha kizökkentem volna a saját kis magányomból. Olyan, mintha nem tudnék feltöltődni, és nem lenne elég energia bennem ahhoz, hogy megírjam ezt a kurva beadandót. Még a címe is hosszúnak hatott: A totalitárius ideológiák a tömegtársadalmakban.

Régen nem volt ilyesféle problémám. Pontosan tudtam, hogy mikor fér bele az időmbe az, hogy eleresszem a hajam, és mindig a kötelességek kerültek első helyre, de a legtöbb szabad percemet emberek között töltöttem. A legtöbb estén valamilyen lány lakásán kötöttem ki, Aaronnal pedig bejártuk Portland szinte összes kocsmáját. Persze, mindig is szerettem egyedül lenni. Sok hétvégét töltöttem inkább egy könyv társaságában, és szívesen merültem el a klasszikus irodalom világában, de nem vonta el a koncentrációmat a másnapról egy átbulizott éjszaka, vagy egy bandázás a haverokkal.

Most meg csak rám kell nézni. A figyelemzavar diagnózisát is rám lehetne húzni a mai napon.

Mikor pityegett a telefonom, azonnal az ujjaim közé fogtam, és megnyitottam Aaron üzenetét. Mennyei megváltásnak éreztem, hogy van mire összpontosítanom, ami nem az egyetemmel kapcsolatos.

Aaron Colman

Ember, ez a beadandó fájdalmas.

Nincs kedved lenézni a kondiba inkább?:D

Én

De, nagyon is. Fél óra múlva?

Aaron Colman

Tökéletes.

Komolyan, néha azt hiszem, hogy Aaron a fejembe lát, mert mindig – na jó, általában mindig – tudja, hogy mire van szükségem. Semmit nem kívántam jobban, mint egy kis edzést, ahol levezethetem a feszültséget, így már zártam is le a laptopot, mint aki jól végezte dolgát. Régen rengeteget jártunk a kondiba, és általában ugyanígy, mint most, estefelé. Valahogy sokkal hangulatosabb.

Fekete pólómra kaptam egy hasonló színű cipzáros felsőt, leakasztottam az ajtó feletti húzódzkodóra akasztott motorsisakomat, és már tűztem is ki a szobámból. Azt hittem, hogy a nappaliban találom apát a tévé előtt, de mikor átcaplattam a helyiségen, csak az attól félkörös boltívvel elválasztott konyhában láttam meg őt egy bögrével a kezében, amiben minden bizonnyal kávé volt. Nem olyan kiszámíthatatlan az öreg: az „ez az én kávém" feliratú bögréből csakis kizárólag kávét hajlandó inni.

– Valami nagy tervek vannak mára, hogy kávét iszol este nyolckor? – kérdeztem.

Az étkezőasztalra raktam a motorsisakot, és fintorogva néztem apám jégkék szemeibe, miközben nagyot húzott a fekete italból. Gyűlöltem a kávét. Persze, a vizsgaidőszakokban azért nekem is szükségem van a koffeinre, az energiaitalokat pedig túlontúl méregnek tartom, így általában teázni szoktam.