Rendbontás

V. Eve

Eve Hampton

Nem tudtam addig elképzelni, hogy milyen a másnap, amíg azon az ominózus szombati napon fel nem ébredtem. Úgy éreztem, mintha egy fúróval próbálnának csavarokat ültetni a fejembe, miközben egy többszörös díjnyertes versenyló rugdossa a hasamat csak azért, hogy hányingert okozzon és megbánjak minden korty előző estén elfogyasztott Aperolt. Ami természetesen meg is történt abban a percben, amikor vettem a fáradtságot és megmozdultam annak érdekében, hogy egyik oldalamról a másikra forduljak az ágyamban. Sötét volt a szobában, de nem emlékeztem, hogy mikor húztam le a redőnyt – biztosan anya volt.

Lomhán csuktam vissza a szemeimet azt tervezve, hogy szunyókálok még egy kicsit, hátha józanul kelek fel, de mikor eljutott a gondolat az agyamig, hogy anya lehúzta a redőnyömet, feltevődött bennem a kérdés, hogy mégis hány óra lehetett. Az ablakomra néztem, az aprócska réseken fehér fény szűrődött a szürke parkettára és mályvakék takarómra – kinyújtottam a karom és a mellettem lévő éjjeli szekrényemen tapogatóztam a digitális órámért, aztán mikor felismerték az ujjaim a formáját, lusta mozdulatokkal magam felé fordítottam a kijelzőjét. Fájdalmasan ért az idő realizálása, mikor leolvastam a pirosan világító tizenkettes számot, ami sajnos még véletlenül sem a percek helyén pihent.

Már dél is elmúlt.

Húsz, talán harminc percet is fetrenghettem még, mire rávettem magam arra, hogy kikeljek az ágyból. Fürdés után felkentem pár kenceficét az arcomra és reménykedtem abban, hogy felveszik majd a harcot az elfogyasztott alkohollal és kitisztítják a pólusaimat, aztán magamra kaptam egy pizsamanadrágot és azt a nyűtt kapucnis felsőt, amivel anyát elmondása szerint egyszer a sírba fogom kergetni, majd úgy ahogy voltam, vizes hajjal cammogtam le a földszintre.

– Nézzenek oda, ki ébredt fel! – így köszöntött apa, én pedig egy olyan mosollyal fogadtam a megjegyzését, amiből csak úgy áradt a szégyen. – Mikorra értél haza, hogy ilyen sokáig aludtál?

Világéletemben nyitott voltam a szüleimmel és elmondtam nekik mindent, most azért mégiscsak megkérdőjeleztem, hogy elmondjam-e a tegnap estét. Tudják, hogy felelősségteljes vagyok, ezért igen lazán fognak – nem tudnék megnevezni olyan szituációt, amikor nem engedtek volna el valahova, mert bíztak bennem és tudták, hogy egyrészről valóban oda megyek és azt fogom csinálni, amit nekik mondtam, másrészről pedig nem fogok semmilyen hülyeséget véghez vinni. Ha azt mondtam az elmúlt években, hogy kilencre érek haza, akkor kilenckor beléptem az ajtón, ha pedig azt, hogy éjfélkor vagy esetleg másnap, akkor is tartottam a szavam. Gyakorlatilag a tegnapi – illetve ma éjjeli – az első alkalom, hogy ez nem így történt. És még ráadásként be is rúgtam.

– Kicsit később jöttem, mint éjfél – vallottam be végül, miközben engedtem magamnak a csapból egy pohár vizet. – Jó volt nagyon a hangulat és nem akartunk lelépni hamarabb a többiekkel.

– Azért rendben volt minden? – kérdezte anya.

Nem mondom azt, hogy nem lepődtem meg azon, hogy ki sem akadtak a késés miatt, de ha igazán mélyen belegondolok, tulajdonképpen várható volt ez a hirtelen fordulat. Talán még értékelik is, hogy nem hazudtam.

– Persze.

Leültem egy székre az ebédlőasztalnál. Apa velem szemben paradicsomot szeletelt, mellette a kék salátástálunk pihent tele mindenféle felvágott zöldséggel. Megkérdeztem volna, hogy mi lesz az ebéd, de féltem, hogy elhányom magam, akármi is legyen a válasz, ezért úgy döntöttem, hogy megkímélem magam az étel gondolatától.

Ha őszinték szeretnénk lenni, igazából mindentől megkíméltem magam a nap hátralévő részében. Tegnap délután még úgy terveztem, hogy a jövő hét hétfői matematika ismétlő dolgozatra fogok ma tanulni, de ez egyértelműen nem jött össze; az önsanyargatás helyett, amit más megnevezéssel valószínűségszámításnak is hívhatnánk, YouTube-videókat pörgettem és este ismét végig néztem a Halálsoron címet viselő háromórás filmet, aminek a végén szabályszerűen mindig elhullajtok pár kósza könnycseppet. Szerény véleményem szerint az említett alkotás a kultikus filmek királya, bárhol és bármikor képes lennék megnézni és sosem sajnálom rá az időmet. Nem, még akkor sem, mikor másnap kelnem kell a reggeli misére és úgy érzem magam, mint egy mosott rongy.