Rendbontás

III. Eve

Eve Hampton

Szeretek kocsmába járni. A legtöbb hét péntekén mostanában reguláris vendégekként ülünk a Kőviskóban a többiekkel, éppen ezért már könnyen mondhatjuk, hogy egy állandó és megszokott tevékenység számomra az, hogy hazaérek a suliból, vacsorázom és elkezdek készülődni, mintha valamilyen hatalmas eseményre mennék, ahol tip-top szerelésben kell megjelennem. Nyilván erről szó sincs, hiszen néhány iskolatársam általában melegítőnadrágban tengeti a szabadidejét tőlünk pár asztalnyira, de valahogyan jó érzés szépítkezni egy-egy borzasztóan nehéz és fárasztó hét után,

A mai napon a harisnyám felé egy bőrhatású barna szoknyát húztam, amibe beletűrtem fehér garbómat. Apa gyűlöli egyébként ezt a fehér garbót, mert egy csöppet átlátszó, de úgy gondolom, hogy enyhén túlreagálja. Nem, mintha vörös melltartót vennék alá, vagy ilyesmi. Egy fehérrel még csak nem is kirívó. Szerintem csak okokat akar keresni, amik miatt esetleg itthon maradhatnék. Nem éppen tetszik neki a tény, hogy elkezdtem kocsmázni, de meg kell hagyni, hogy nem is veszekszik miatta. A városi református templom lelkészeként elmondhatja magáról, hogy elmúlt éveiben Istennek tetsző életet élt, még akkor is, amikor olyan fiatal volt, mint én. Nehéz neki sokszor kezelni azokat a helyzeteket, amik miattam alakulnak ki a családban, de ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem is kezeli azokat. Bár, a baráti társaságomat eleinte nehéz volt megemésztenie, de mára már kifejezetten kedveli őket akkor is, ha sokszor zavarba hozzák. Felixet például egyenesen imádja, és mindig hatalmas mosollyal üdvözli vasárnaponként az istentiszteleten. A legtöbbször még az ebédet is nálunk tölti a fiú, mert a szüleim tudják, hogy mennyire rossz a családi állapota.

– Ugye, veszel fel még arra a felsőre valamit? – hallottam meg anya hangját a hátam mögül.

Teljes alakos tükrömben láttam a tükörképét, ahogyan a nyitott ajtómnál áll, miközben én már a szempillaspirállal küzdöttem.

– Persze. Felveszem majd a kabátomat. Tudod, azt a barnát, amelyiknek bundás a belseje.

– Helyes, és a cipőid közül is valamelyik csizmádat húzd. Tudod, a...

– A télit. Tudom – szavai közé vágva fordultam anyához, majd rámosolyogtam, és reménykedtem, hogy ezzel megnyugtatom.

Konkrétan öt percnyi sétára van tőlünk a Kőviskó, de úgy csinál, mintha tűzön-vízen keresztül bandukolnék legalább hétezer mérföldnyire minden egyes pénteken. Ráadásul nem is egyedül szelem át azt a két utcát, mert a házunk előtt van a buszmegálló, ahol leszáll Astrid, és Rosiet is előttem szokták kitenni a szülei, hogy együtt tudjunk sétálni. Sőt, sokszor Aaron is csatlakozik hozzánk már a kertünkben, tehát egy igen életrevaló hímnemű is felajánlja, hogy levadászik értünk egy farkasfalkát is, ha kell.

– Eve, megérkezett Rosie és Aaron! – na tessék, apa kiabálása alá is támasztotta a gondolataimat.

Gyorsan leakasztottam egy vászontáskát a falra szegezett fogasomról, beledobáltam a szükséges holmit, aztán már rohantam is le anyával a lépcsőn. Vagyis, anya nem rohant, de tényként tudom, hogy jött utánam, mert már azelőtt megszólalt, hogy leért volna a földszintre.

– Rosie, szívem, nem fogsz abban a vékonyka felsőben megfázni?

Azt meg kell hagyni anyának, ez valóban jó kérdés volt, ugyanis Rosie-n felül csupán egy bordó denevérujjú felső pihent, ami olyannyira átlátszó volt, hogy az én garbóm átlátszósága fel sem tűnt szerintem senkinek mellette.

– Jaj, dehogy, majd ellopom akkor Aaron pulcsiját – mosolygott a hátam mögött lévő anyámra Rosie, de Aaront igazából nem láttam mellette, ami nem meglepő, mert apámat sem.