Rendbontás

0. Eve

a Jelen

✰

Eve Hampton

Csupán az óra kattogása volt az, ami megzavarta a csendet a tanácsadói terem letisztult falain belül. Az előttem ülő hölgy számítógépének hangja a fehér zaj kellemes moraját keltette. Nem lehetett éppen új darab, legalábbis ezt szűrtem le a lassan már múzeumokba illő dobozos monitor látványából. Azt tudnám mondani, hogy ez a lepukkantság is az abszolút nem modernizált iskolánk minőségének köszönhető.

- Bocsánat, egy másodpercet kérek még - motyogta a tanácsadó, tekintetét erősen a képernyőre szegezve. - Ezzel a masinával még egy levelet is kihívás elküldeni.

Nem tudtam mit mondhatnék, ezért csak egy bizonytalan mosollyal reagáltam a megjegyzésre, bár nem hiszem, hogy a másik egyáltalán felfigyelt volna rá. Vastag keretes szemüvege lencséiben visszatükröződött az az e-mail, aminek szavait nehézkesen pötyögte be rozoga billentyűzetén. A mögötte lévő ablakon túli életet vizslattam, a diákokat az udvaron és a napsütés meleg érintésére gondoltam. Május utolsó napjaiban járunk, az orgona virágzásának fő momentumában.

- És már a tiéd is vagyok - vezette rám végre pillantásait a tanácsadó, miközben összefonta manikűrözött ujjait az asztalon. Lágy mosolyra húzta az ajkait, ahogyan végig nézett rajtam. Pontosan tudta, hogy miért vagyok itt, mégsem hozta fel. Igen csalafinta módon megvárta, amíg a pillanatnyi csend előidézi bennem annyira az esetet, hogy már ne csak a fejemben legyen, hanem fizikálisan kivetüljön az arcomra. Nyeltem egyet, de képtelen voltam megszólalni. - Hogy vagy, Eve?

Azt hiszem, ez a kérdés egyben a legszebb és a legrosszabb kérdés a világon, amit egy ember feltehet egy másiknak. A mondanivaló párhuzamosan sok és kevés mind ebben a két szavas kérdőmondatban, mind pedig a rá adott válaszban.

Hogy vagyok? Egyszerre érzem a testem minden részében azt a nyomasztó, szúró fájdalmat, amit a gyász mocskos kis játéka idéz elő, és azt a fajta kiüresedést, ami valamilyen érdekfeszítő módon teljes mértékben megakadályozza, hogy bármilyen behatást is tapasztaljak. Mintha a vállamon nyolcvan kilogramm vasrúd lenne, ami csak arra vár, hogy összeroppantsa törékeny csontvázamat, mely könyörög az elmémnek azért az édes halálért, ami minden szomorúságomtól megszabadítana. Repülni akarok, elveszni a szélben, vagy inkább megszűnni létezni - nem megszületni, hogy senki se érezze a hiányom által okozott fájdalmat abban az esetben, ha elmennék.

Forró könnycsepp gurult végig az arcomon abban a percben, mikor szóra nyitottam repedezett ajkaimat - saját leheletemen éreztem a kevesebb, mint tíz perccel elszívott cigaretta szagát, de újat kívántam. El akartam pusztítani az összes nikotint a világon, ha azon múlna az, hogy ne beszéljek.

Aztán végül mégiscsak megszólaltam.

- Elvesztettem valakit.

▭▭▭▭▭▭▭▭▭▭