Rendbontás

VII. Eve

Eve Hampton

A hét első órájában írtam meg az ismétlő dolgozatot matekból, ami olyannyira förtelmes volt, hogy az egész hetemet elrontotta. Már hétfő délután untam az egész mindenséget és alig vártam, hogy hazamenjek és átaludjam a délutánt. Az eső lágyan szemerkélt az iskola falain kívül, halkan és tompán terültek el a vízcseppek a szilárd testeken azt jelezve, hogy hivatalosan is beköszöntött az ősz.

– Megint nyertem – suttogta diadalittasan Astrid nekem, miközben a frissen rajzolt amőba-táblánkon behúzta átlósan a harmadik x jelet is irodalom óra kellős közepén. Ez volt egymás után a második kör, amiben győzelmet aratott.

– Jó, visszavágó – mondtam, majd a füzetem egy újabb pontjára firkantottam a három vízszintes és függőleges vonalat.

Astrid Reese volt az első ember a gimnáziumban, akivel beszélgettem, mégpedig azért, mert az általános iskola első osztályától kezdve ismerjük egymást. Nem voltunk barátok együtt töltött éveink során anno, de amikor kiderült, hogy mindketten ugyanabba a gimibe nyertünk felvételt, borzasztóan megörültem, mert ő volt az egyetlen ismerős a teljesen ismeretlen környezetben. Általánosban már-már féltem tőle; ő volt a merész gyerek, aki sosem fogta be a száját és nem félt visszaszólni a nagyoknak vagy akár a tanároknak. Ha valakit bántottak vagy kiközösítettek, a szárnya alá vette a szerencsétlen flótást és bevédte mindenki előtt, mert nem szerette és jelenleg sem szereti azt, ha bárki is egyedül érzi magát. Biztosan emiatt a nemes tulajdonsága miatt karolt belém a gimnáziumi évnyitó meleg szeptemberi napján abban a szent minutumban, hogy meglátott engem egyszál magamban álldogálni az iskola előtt. Hamar közkedveltté vált és magához vonzotta a jelenlegi barátainkat is, de sosem engedett el engem és mindenhova húzott magával, hogy még véletlenül se érezzem elveszettnek magam.

A kicsengő hangosan süvített a tanterem légterében, hirdetve nem csak az irodalom, de a nap végét is. A diákok fáradt nyújtózkodásba kezdtek, hangos beszélgetés és a pakolás zöreje töltötte be a helyiséget, amit Mr. Dankworth hivatottan próbált túlkiabálni.

– A következő dolgozat két hét múlva lenne esedékes, de a Kolumbusz-nap miatt pont tanítási szünetünk lesz. Mához három hét múlvára tessék elolvasni George Orwelltől az 1984 című regényt! – mondta, én pedig lekarmoltam a füzetembe.

Mára az Állatfarm volt. Mr. Dankworth igazán idegesítő szokása, hogy minden második hétre felad egy regényt, amiből következő órán dolgozatot irat. Ez az átka az emelt irodalomnak – bár áldás is, ha szeretsz olvasni, csak nem mindig lehet így összeegyeztetni a heti tanulmányokat.

A többiek már kint vártak minket a cigilépcsőnél. Vitájuk olyan hevesnek bizonyult, mint a ma reggel feltámadt szél; hogy mi volt a téma, kontextus nélkül igen zavaros.

– Egész nyáron ezért dolgoztam, még jó, hogy fel fogok vágni vele! – érvelt Ivan, majd üres kezét zsebre tette, ahogyan a lépcső előtt állva meglátott engem és Astridot. Másikkal, amiben a cigaretta volt, ránk mutatva szólított meg minket. – Astrid, kell egy fuvar? Eve? Hideg van, biztosan örülnétek egy fuvarnak!

Ivan a nyári szünet adta szabad hónapjainkban három helyen dolgozott, hogy összeszedje a pénzt egy kocsira, amit a hétvégén sikeresen be is szerzett magának. Minden bizonnyal egy roncstelepről nézte ki, de ezt erősen tagadja. Egy ütött-kopott, sötét zöld színt viselő Mercedes Benzre esett a választása – nyilván egy jó régi kiadásra. Nem teljesen vagyok biztos abban, hogy ha mindannyian beleülnénk, elindulna-e, de Ivan borzasztóan büszke rá és úgy védi, mint a szülő a gyermekét.