Átkozott Vér (ELSŐ KÖNYV)

20. Fejezet

Sziasztok drágáim!
Nos, megint elérkezett az idő, jön az új rész, remélem vártátok :)
Egy kicsit óckodom, hogy megéri- e ez az egész, vannak e olvasóim, akik látják bennem a kurázsit, de mivel ez a sztori első verziója, ergo van még mit javítani ( ami persze folyamatban van állandóan ) eldöntöttem, nem aggódom túl a dolgot, inkább hálásan megköszönöm azoknak, akik olvasnak, hogy velem/ itt vagytok 😍
A részhez nem fűzök semmit, szerintem néhányótok fejében azért élt a sanda gyanú, amit most HIVATALOSAN IS ALÁTÁMASZTOK!!!!
Jó olvasást és tudod; ha tetszett, jöhet a csillag és a komment ;)
Puszi:Kitty

A kocsi pöccre indul, én pedig már a sötétben hajtok ki a fasor közül.
Nincs köz világítás, köd fátyol telepszik le lassacskán az útra és csupán a kocsi reflektora ad némi támpontot, hogy jó irányba haladok hazafelé, de még így is látom a baglyokat, ahogy keresztül repülnek párszor a fejem fölött.
Védenek.

A dühöm a mellkasomban lassan felemészt. A mai naptól, már nem az vagyok, aki eddig, megváltozott az életem örökre, és ezt senkinek sem mondhatom el, a saját és mások védelmében.

Anyu azt mondta, nagyon nagy az erőm, és egyre erősebb, de nem tudom, ez jót vagy rosszat jelent. És azt sem tudom, hogy ki ellen kell majd ezt használnom, de azt viszont tudom, ki ellen akarom.
Ha még él, márpedig érzem, hogy életben van, meg keresem Deborah-t!

A város nyugodt, éjfél is elmúlt, mikor vissza érek Bostonba. Ilyenkor történnek a legrosszabbak, legalábbis a krimi filmekben, de nem félek kicsit se, hiszen a baglyok nem tágítanak. Mindig meg- meglátok egyet egyet repkedni a lámpák közt. Feltűnő jelenség, hisz ez előtt nem is voltak a környéken madarak sem, a város zaja elriasztotta őket, most viszont folyton elrepül az utcában egy kis csapat.
Fáradtan dőlök hátra az ülésben, amikor leállítom a Ford motorját a ház előtt.

Fél másodperc sem telik el, a villanyok sorra felkapcsolnak, majd kisvártatva meglátom apa és Anita sziluettjét a lépcsőn. Azok után, amit ma átéltem, semmi hangulatom sem a kioktatáshoz se a vádaskodásokhoz, egyszerűen csak szeretném összepakolni a cuccaim és visszahúzni az albérletbe, ahogy azt már vagy két hete tervezem. Ám az ígéretem anyámnak, miszerint vigyázok a szeretteimre gúzsba köt. Igaz, perpillanat a saját apám a legutolsó a sorban, akiket a szeretett emberek közé sorolnék.

Némán szállok ki a kocsiból és baktatok a bejárati ajtóhoz, ahol Anita azonnal a nyakamba veti magát. Alig értem miről beszél, mert a sírása elnyomja a szavait. Apám mögötte már épp készül csatlakozni a nagy ölelésébe, amikor meglátja a kezemben édesanyám naplóját és megfagynak az érzelmek az arcán.

Tudja!

Megismeri a könyvet, le merném fogadni, nem egyszer tartotta a kezében, pontosan tudja, hogy most már én is tudok mindent. Ha eddig lett volna bennem kétség az egész dolog hitelességét illetőleg, az most nyomban szerte foszlott apám barna tekintetétől.

Félt!

- Elmegyek... - tolom el finoman Anitát, elsőnek nem érti mit mondok, csak kérdőn néz rám a könnyein át, majd mikor össze szedi magát és letörli a cseppeket, ráeszmél, mit mondtam az imént. - Visszamegyek az albérletbe.
- Most? Nem, Kate, nem vagy olyan álla...
- Pontosan olyan állapotban vagyok, amilyenben lennem kell egy haláleset után. - zárom rövidre a tiltakozását azonnal. Apa megkukulva áll még mindig az előtérben, de a szemeiben már neki is könnyek gyöngyöznek. - Nem tudok itt maradni. Egyedül kell lennem. Meg kell gyászolnom Amyt. És sok mindent rendbe kell szednem az életemben. Egyedül.
Anita hitetlenkedve a fejét rázza és könyörögve apámra néz, de mikor a férfi egy szó nélkül eláll az ajtóból utat engedve nekem, dühvé alakul minden mozdulata minden szava. Apámat vádolja, hogy ő lenne csak képes marasztalni engem de ő nem is próbálkozik. Mikor felérek a szobámhoz és előkapom az utazó táskám, hogy bele dobáljak néhány cuccomat, a veszekedés zaja egyre csak erősödik. Anita kibukott. Úgy dobálja a szitok szókat apámra, mint más a labdákat kiütős játékban. De apa nem szól egy szót se. Bele törődik a ténybe, hogy tudok a hazugságáról. Tudja ő is mélyen hiába való minden szava, a tényeken nem változtat. Hagyta, évekig ha úgy nézzük, hogy bolondnak higgyem magam, nem szólt egy árva szót se anyámról se Deborah kilétéről.
Most pedig emiatt nagyobb a baj, mint sejtette. Mert gondolom, ő is tudja, hogy mi miért történt.