Átkozott Vér (ELSŐ KÖNYV)

Ötödik fejezet

- Fogd meg a kezem, kicsim! Két kézzel - mosolyogva nézett le kislányára Elena Windsor. Ragyogó haja most kontyban volt összefogva, de még így is messziről feltűnt bárkinek, aki meglátta őt. A szépsége szinte sugárzott róla.
- Miért kell fognom? - kérdezett vissza a kislánya, Kate, hatalmasra nyitva gyermek szemeit. Alig lehet több mint négy éves, édes kerek arca és derékig érő gesztenye barna haja csak még apróbbnak, még törékenyebbnek tüntette fel a kislányt. Olyan volt, mint egy játék baba.
- Mert nem szeretném, ha elvesznél mellőlem. - válaszolta kedvesen az anyja. - Ha odaértünk, majd elengedhetsz és szaladgálhatsz egy kicsit, jó?
- Így görbülj meg? - hajtotta be félig kisujját a kislány és mutatta anyja elé.
- Így görbülj meg! - kacagta halkan, majd össze akasztották a kisujjakat.
- Akkor jó! - fogta meg a kezét az anyjának és elégedetten lépdelt mellette a parkban.
Kate elámulva nézte a lehulló fa leveleket, ahogy sárgás színűkkel ösvényt készítenek lábuk elé. Nem mentek gyorsan, így a szél könnyedén játszadozhatott kiengedett barna hajával. Kate hangosan kacagott, mikor egy két tincse az arcába került és megcsiklandozta orrát.
Aztán meglátta a nagy fűzfát!
- Ú! - csodálkozott hangosan, és kísérte szemével, ahogy a hosszú ágakat ide oda lengeti a szél, furcsa, susogó hangot hallatva.
- Látod milyen szép? - hajolt le Elena a kislánya elé. - Menj! Játssz egy kicsit. És ha jól figyelsz, meg is fogod hallani a hangját. - kacsintott rá, mire Kate szemei felcsillantak az izgalomtól. Azonnal futásnak eredt és a fa elé állt határozottan. Elsőnek csak az egyik ujjával érintette meg a lengő ágakat, majd mikor megbizonyosodott, hogy ez jó móka, hangosan kacagva futkározni kezdett közöttük. Fogócskázott az ágakkal, mindig kitért a közeledő füzek közeléből, sosem tudták őt elkapni. Elena mosolyogva figyelte egy padon ülve Kate játszadozását, de tekintete sosem volt nyugodt. Valamit keresett!
- Au! - kiáltott fel halkan Kate, az avarban ülve és a lábát fogva.
- Mi történt kicsim? - kérdezte az anyja, mikor odasietett hozzá. Csak egy fél pillanatra nem figyelt rá és már meg is történt a baj.
- Elkapott! - nézett fel könnyes szemekkel a kislány és felhúzta nadrágja szárát. Apró horzsolás éktelenkedett pici, selymes térdén.
- Semmi baj, meggyógyítjuk, jó? - mosolygott rá kedvesen.
Kate csak némán bólogatott, majd becsukta a szemét és várt.
Pontosan tudta, hogy a gyógypuszinak milyen ereje van, és most is ezzel gyógyította meg a pici sebet az anyja. - Fáj még? - kérdezte halkan.
- Neeem! - Nyitotta ki a szemét Kate, és már ismét vidáman, kissé még könnyes arccal állt fel.
- Hallod? - nézett fel a fára Elena és mutatott a fa törzsére. - Hallod ezt?
- Mit? Mit anya? - kérdezte izgatottan Kate.
- Gyere! - fogta meg a kislány kezét és vezette a fához. - tedd a füled a fához!
Kate lassan engedelmeskedett és óvatosan a fához hajolt, majd teljesen rátapasztotta a fülét a törzséhez. Elsőnek nem hallott semmit.
- Várj csak! Mindjárt! - biztatta Elena a lányát, és Kate maradt.
Bumm!
Kate összerezzent a hirtelen hangtól, és ellépett a fától, kétségbe esetten anyjára nézve. De ő csak mosolygott, így újra visszatette a fülét. Megbízott az anyjában, hiszen ő a mindene!
Bumm! Bumm!
Kate már nem félt annyira a hangtól, egyik kezével hozzá is ért a fa törzséhez, míg a másikkal anyja kezét fogta. Elsőnek nem értette mi történik, aztán rájött, mi ez a hang.

Szívdobbanások sorozata...

Az álom emléke, olyan erővel tört fel, hogy alig tudok a lábaimon megállni, a térdeimre támaszkodva guggolok és ösztönzöm magam, hogy vegyek levegőt, de minden lélegzetvétel marja a torkom. Az összes izmom remeg, alig érezhetően, de remeg. És a szívem, olyan hevesen ver, hogy félő, kiugrik a helyéről, míg a sebem mintha nem is létezett volna sose, egyszer sem fájdult meg a sok mozgástól.
A fűzfa ott áll, mint álmomban igaz, nagyobb és szélesebb, sokkal szebb, és ékesebb, mint amire emlékeztem.
Nem voltam biztos, hogy ez egy emlék, túl kicsi lehettem ahhoz, hogy ilyenekre emlékezzek, mégis olyan valóságosnak tűnt. Mint minden más manapság.
És érzem, hogy ha úgy tennék, mint ott, az álomban, meghallanám azt a dobbanást! Biztos vagyok benne.
Reszkető kézzel érintem meg a fa törzsét, elsőnek csak a mutató ujjammal, és azt követte a többi, majd az egész tenyerem rátapad a törzsre. Szélcsend van, az ágai épphogy mozdulnak valamerre.
- Anya - suttogom, mikor ráteszem a másik kezem is a törzsre és lehunyom a szemem. Várok, nem tudom pontosan mire, csak várok, hisz' történnie kell valaminek, egyszerűen nem lehet, hogy ez ennyiben maradjon ez az egész.
De semmi sem történt. Nem érzem, és nem hallok semmi szokatlant, pedig már szinte megöleltem a fát.
- Mit csinálok... - lépek el a fától néhány másodperccel később és gyorsan körbe nézve a parkban, megnyugszom, hogy nincsenek furcsálló pillantások. Szerencsémre senki sem jár most erre. - Megőrültem! - állapítom meg hangosan és fejemhez szorítva a tenyerem ellépek a fűztől.