Átkozott Vér (ELSŐ KÖNYV)

Tizenhatodik fejezet

Sziasztok kedves olvasóim!
Remélem, ezután a rész után, nem leszek nagyon megutálva, vagy csak legalább kicsit
😅
Ha tetszett a rész, ne légy rest és jelezd felém egy csillag és/vagy komment jelében.
Puszi mindenkinek :B.S.Kitty

■○■○□□□●■●■○■○□□○□●■■●■○■○■○□○□□●■●

Hétfő reggel hatkor ugyanazzal a nyomasztó érzéssel a szívemben kelek, mint anno, amikor megkéselt Morgana. Talán az emlékek, talán ami Lucassal történt az oka, nem tudom. Csak az a biztos, hogy akkor fogok megnyugodni, ha már hallhatom és láthatom őt.
Apa már korán elment, így kénytelen voltam taxit hívni, és azzal bemenni a munka helyre.
Ám, legnagyobb meglepetésemre, a taxi nem tud leparkolni, mert egy rendőr eltereli a forgalmat az iroda ház előtt néhány méterrel.
Ahogy a taxi továbbmegy, parkoló helyet keresni, körbenézek az utcán és megtalálom azonnal sok ismerős és ismeretlen munka társamat kíváncsian várakozva egy sárga kordon szalag mögött.
És az a remegés a gyomrom legmélyén azt sugallja, azonnal menjek én is oda.
A galambok a fejem fölött úgy köröznek, mint valami döghús felett a keselyűk, az emberek pedig különböző csoportokba verődve, kik hangosan ki csak suttogva találgatják, vajon miért nem tudunk ma munkába menni. Az egyik ilyen suttogó csoporthoz, sietve odaverődök én is, és hallgatózni kezdek.

- Biztosan gáz szivárgás! - mondja az egyik idősebb asszony.
- Akkor kint lennének a tűzoltók is! - vágja rá azonnal egy másik, kissé fiatalabb asszony.
- Talán csak Alexander a hétvégén bulizott egy kicsit. - Vihogja egy fiatal lányka, tipikusan egy olyan lány, akinek segítenem kell az első munka napján. - Te sem tudsz semmit? Te a könyvelésen dolgozol nem? - fordul hozzám, mire minden szem pár rám szegeződik, kíváncsian várva az új, friss információt.
- Most jöttem én is - rázom a fejem, mégis idegesebben szorítok rá a váll táskám pántjára.
- Majd elmondom én, mi van itt! - lép hozzánk egy agyon szolizott nő, akit ez előtt még csak nem is láttam az irodában. - Valaki meghalt! - a szemei szinte csillognak eme hír mondására, valahogy olyan volt, mintha örült volna ennek.
- Jaj, ne fesd már az ördögöt a falra! - ripakodik rá az idős néni.
- Akkor vajon mi magyarázza a helyszínelőket és azt a címkézetlen fekete furgont? - mutat előre, mire mind egy emberként nézzük meg a kocsikat sorra. Két rendőr, egy ezüst Merci, egy kék villogó lámpájú fekete kocsi, valószínűleg a helyszínelőké, és egy teljesen fekete színű furgon áll a bejárattól nem messzire, aminek az oldalához dőlve két gumi kesztyűs férfi könnyelműen cigarettázott. Az agyam, akaratlanul is összerakja a képet és a legutolsó porcikám is azt ordítja, hogy baj van! Csak előre indultam, pontosan nem is tudtam merre megyek, csak a lábaim vittek, és dulakodtam oda egy rendőrhöz.
- Elnézést, uram! - szólítom meg, de az rám se figyel. - Uram! - emelem feljebb a hangom mire már rám néz, de olyan szemmel, mintha egy véres rongydarab lennék csak.
- Kérem húzódjon hátrébb! - parancsol rám azonnal tekintélyes hangnemben.
- De miért? Mi történt?
- Semmi! - vágja rá gyorsan, túlontúl gyorsan. - Menjen hátrébb!
- Be akarok menni! Itt dolgozom! - lépek közelebb a kordonhoz és fogom meg erősen a szalagot, mire a rendőr elém lép és már nyúlna felém, hogy arrébb vigyen, de én hamarabb rántom el a kezem. Gyűszűnyire préselt gyomorral hátrálok meg tőle, de a tekintetemmel már keresem is a kibúvót a hátsó bejárat felé, ahova csak kocsikkal lehet behajtani. Sietve szét nézve, nem e lát valaki, leguggolok és átslisszanok a sorompó alatt, és bár a magas sarkú kissé gátol a futásban, de gond nélkül eljutok a liftig.
A levegő fagyossá válik, ahogy kapkodva szedem, miközben idegesen tördelem az ujjaimat.
Hosszúnak és kegyetlennek tűnik az idő, amíg a liftben várakozok, az a harminc emelet, most csiga lassúsággal vánszorog, miközben bennem egyre csak nő a félelem.
Valakit nem láttam a nézelődők között!