Átkozott Vér (ELSŐ KÖNYV)

Tizenhetedik fejezet

Nehezemre esik kinyitnom a szemeim, a fejem visszahúz a puha párnára, hosszas mélázás után tudom csak fenntartani magam és felkönyökölni az ágyban. Időközben került rám egy finom polár pléd is, ami burokként ölel körbe, megnehezítve a mocorgást. Óvatos mozdulattal bontakozok ki és nézek el a félig elsötétített ablak felé. Későbbre járhat az idő, mert a nap már lenyugvóban.
Ahogy elnézek oldalra, felfedezek az éjjeli szekrényen egy pohár vizet és mellette egy szem gyógyszert is. Vonakodva, de beveszem, majd nagy kortyokkal kísérem le, a víz felélénkít és erőt ad, de sajnos ezzel az emlékeket is felfrissíti. Már készen az újabb síráshoz, kucorodnék vissza az ágyba, amikor meglátom az ajtóban várakozva Lucast. Onnan néz rám, nekidőlve az ajtófélfának, egy halványkék ingben és egy fekete szövet nadrágban. Az ing lazán áll a nyakánál és a derekánál is félig kilóg, természetesnek hat otthoni ruhákban is, mégsem tagadhatja le merev testtartását.
– Hallottam... azt hiszem, beszéltél álmodban. – lép közelebb hozzám, de megtartva a távolságot, csak az ágy széléig jön. A tekintete több mint aggódó, talán attól fél, mikor kap el megint a sírás és ájulok el újra, talán csak várja, mikor rohanok el tőle, félve a gyanútól, hogy a mocskolódás valós ellene.
– Biztosan. – erőltetek magamra egy kis mosolyt. – Te... te itt laksz? – mutatok körbe a szobán, mire ő csak nemes egyszerűséggel bólint – Szép szoba. Szép ház.
– Be vetted a gyógyszert? – bátorkodik közelebb és az éjjeli szekrényig jön, ahol helyeslően bólint. – Igen. – válaszolja meg magának a kérdést. – gyenge paracetamol. Nem lesz tőle baj.
– Köszönöm – nézek fel rá félig elbújva a takaró alatt. – Köszönöm, hogy ide hoztál.
– Beszéltem a szüleiddel, hallották a hírekben a dolgot, és nem szerettem volna megint a szívbajt hozni rájuk azzal, hogy a kórházba kell jönniük érted. – mosolyog vissza rám kedvesen, de az arcára fagy a mosolya. – Én...
– Ne! – csukom le a szemeimet, mikor felismerem a gyászt kék íriszében. – Még ne – rázom meg lassan a fejem, amennyire a zsibbadás engedi. – Mióta vagyok itt? – pislogok ki gyorsan minden feltörő könnyet.
– Néhány órája csupán. Szükséged van valamire? – tereli magára a figyelmem. – Csak szólj! Oké?
– Azt hiszem... talán megmosakodnék. – bújok ki lassan a takaró alól. A ruhámból hányás és alkohol szag árad, fintorognom kell a saját szagomtól.
– Gyere, megmutatom merre a fürdő. – nyújtja felém a kezét én pedig elfogadom. Lassan, mégis erősen húz fel az ágyból és mikor mellé állok ráfog a derekamra, mert a szédülés és a láb remegés váratlanul tör rám. – Biztos minden oké? Reszketsz mint egy tál kocsonya. – néz a szemembe és látom, hogy most orvosi szemekkel vizslat. – Lehet beütötted a fejed, vagy a sokk miatt még...
– Nem, jól vagyok – veszek mély lélegzetet, magamba szívva Lucas finom illatát. Segít megnyugodnom, bár nem akarom ezt magamnak se beismerni, főleg nem azok után, amiket a nyomozó állított róla – Megmosakszom és megyek is. – nyelek nagyot, ahogy feltör bennem a fájdalom újabb hulláma.
– Rendben – enged el magától, de a kezemet nem ereszti, úgy vezet maga mellett lassan. Kilépünk a szobából egy hosszú folyosóra, ahonnan az egész teret belátni.
Hatalmasabb a ház, mint azt gondoltam. Mindenhol vörös szőnyeg futott el, a lépcsőn végig és a folyosó hosszán is. A belmagasság pedig szédületesnek hat, főleg azzal a kristály csillárral az előtér közepén. A falakon lévő festmények ezrei mellet felfedezem a sarkokban kisebb, nagyobb szobrok alakját és a folyosó falán, ahol most állok, fegyverek és kések kiállítását. Akár csak egy múzeum, félelmetes és rideg.
– Te jó ég! – hüledezek suttogva.
– Igen. – hajtja le a fejét, és valamiért azt érzem, hogy szégyelli ezt az egészet. – Még dédapám idejében épült ez a ház, olyan kétszáz éve. Azóta csak gyarapodott. Ez az egy örökségem van a családomtól – húzza félre a száját mosoly gyanánt, de nem igazán meggyőző. – Erre. – mutat a folyosó végén lévő ajtóra, majd lassan tovább megyünk kéz a kézben. – törölköző a szekrényben van, és vannak tus fürdők is, de ha fürdeni szeretnél ott van a kád is. – nyitja ki előttem az ajtót én pedig elképedek. Az egész fürdőszoba hatalmas, ahol akár medencés partit is lehetne rendezni.
A falak megfelezve, fekete és fehér csempével burkolva, míg a járó lap korom fekete, a fehér csempe csillogó, míg a fekete matt így adva meg a tökéletes kontrasztot. Az egyik sarokban egy zuhany kabin, mindenféle extra funkcióval ellátva, a másikban egy fehér sarok kád. A kettő között egy kéz mosó, amiben meg tudna fürdeni egy hat éves gyerek. Fölötte egy arany szegélyes tükör, hosszasan nyúlik el. A másik oldalon szekrények és törölköző szárító, valamint egy kis fallal elválasztott vécé.
– Egyedül élsz itt? – fordulok hátra Lucashoz, majd kissé elpirulok a kérdéstől. Valahogyan erről eddig még egyszer sem beszélgettünk, talán nem hiába. – Mármint... Senki a családodból nincs itt, csak te?
– Igen. – válaszolja mosolyogva. – Mondjuk ezt az idillt a drága húgom megzavarta...
Alig fejezi be a mondatot, már meg is hallom a hátunk mögül a lépéseket, mintha csak erre várt volna, mind idáig megbújt a távolban.
A lány, hosszú szőke haját, most lófarokba kötötte, csinos szabadidő ruha van rajta, de még így is olyan szép, mintha most mászott volna le a címlapokról.
– Szia Kate – nyúl felém és fogja meg óvatosan a kezem, érintése elsönek hűvös érzést kelt bennem, de nem sok időm van kielemezni – Őszintén sajnálom.
– Köszönöm – akaratlan is Lucas felé sandítok, aki szemmel láthatóan elszégyelli magát, biztosan elmesélt neki mindent, ami ma történt.
– Figyelj, ha kell valami ruha, vagy bármi, csak szólj, szívesen adok.
– Talán valami tisztábbnak örülnék... – kulcsolom össze magam körül a kezeimet, mire Sarah bólint, majd kihátrál a fürdőből.
Lucas még mindig szégyenlősen néz rám, mintha egy kisgyereket látnék, akit most készülnek leszidni. Egy kisgyerek, aki megölhette a szomszéd macskáját.
– Szóval... – lépek előre és járom körbe a fürdőszobát. – Bankot raboltál? Mert más magyarázat nincs, hogy sikerült ilyen szép állapotban fenntartani egy kétszáz éves házat – tör fel belőlem a hitetlenkedő énem, és megint elpirulok, ahogy ráeszméltem, mekkora hülyeséget kérdeztem. De Lucas jót mulatott ezen, széles mosoly húzódik el az arcán.
– Nem, nem raboltam bankot. – néz körbe a fürdőn és látom, hogy az emlékeit lapozgatja a fejében. – A tőzsde a barátom volt évekkel ez előtt.
– Á! – harapom be a számat – Olvastam valami hasonlót... – keserű lesz azonnal a szám íze, mikor eszembe jut, hogy az első újságot, amiben megláttam őt, még Amy adta oda nekem.
– Én most akkor... – mutat ki a folyosóra zavartan én pedig bólintok és ő illedelmesen becsukja rám az ajtót.
Pár másodperc alatt eldöntöttem, hogy csak gyorsan lezuhanyzok és már itt sem vagyok, bár azok az illatos fürdő sók és olajok igen csábítóak.
A kezem még mindig remeg, ahogy nehezen levetem a ruháim és beállok a kabinba.
Ahogy jött, úgy el is illan a boldogságom, mihelyst elhagyja a légteret Lucas. Olyan, mintha neki ez lenne a különleges képessége, ahol megjelenik felpezsdül a hangulat és minden szebbé változik, de mikor elmegy, szürkeséget hagy csak maga után.
A víz lassan melegedik fel, míg én csak állok alatta és nézek magam elé bambán.