Yes, you can! (Lando Norris FF)

1.

2024, Nyáriszünet -> Monza

Timi

Lando: Direkt nem válaszolsz? Ha így van nem gond, nem adom fel.

Lando: Biztos nem tudod megoldani, hogy Kamillával és Leilával tarts Monacoba?

Lando: Komolyan, aludhatnál nálam

Lando: Mármint, tudod, nem kell szálloda meg semmi, Kamilláék is itt alszanak

Lando: Nem vagyok kukkoló, ígérem

Büszke vagyok Kamillára, hogy el tudta fogadni a fiú meghívását, de én képtelen lennék. Hosszú percekig bámulom a telefonom képerőnyjét az üzenetet ízlelgetve. Ha bárki megkérdezné, hogy miért nem válaszolok neki, azt mondanám, hogy egyszerűen nem érzem helyesnek, na meg sosem szerettem annyira az üzeneteket. Tudom, hogy olyan világban élünk, ahol az emberek nagy része nyugtalan lesz, ha nem kap rögtön választ. Egyenesen jutalomként éljük meg a másik fél reakcióját. A kommunikáció azonban nagyon összetett folyamat, amit a testbeszéd is kiegészít. A virtuális eszmecsere során ez a vizuális kellék hiányzik az eszköztárunkból, így nem csoda, ha hiányában elbizonytalanodunk. Inkább telefonálni szeretek, vagy a Kamillával jól bevált hangüzeneteket részesítem előnyben, de milyen lenne már Lando-t csak úgy felhívni? Inkább csak mosolyogva olvasom a fiú üzeneteit, aki heteken keresztül minden nap ír valamit. Aztán egyik este, amikor már aludni készülök otthon ismét rezegni kezd a telefonom. A kezembe veszem a mobilt, az értesítés most is tőle jött, de nem sima üzenet. A hangját meghallva áramütés szerű bizsergés fut végig a testemen.

"Tudom, hogy látod az üzeneteket, gondoltam így egyszerűbb beszélni. Ha nem válaszolsz, majd odaképzelem én, hogy mit mondanál. Durva esténk volt, George jól elgyepálta Piroskát. Na jó.... -halkan felnevet. – Nem volt gyepálás, csak megpróbált behúzni neki egyet, semmi komoly, tipikus féltékenység. Pedig magának köszönheti... Na mindegy is. – pár pillanatig csak sustorgást hallok, mintha letenné valahova a telefonját. – Most értem haza, Kamillát elküldtük a nyurgával, remélhetőleg végre beszélnek, aztán szexelnek egy nagyot, hogy boldogan éljenek amíg meg nem halunk. Oké, nem értem miért mesélem ezt most el, de biztos vagyok benne, hogy mosolyogsz. A bunyónál megijedtél, de mosolyogsz, mert te is tudod, hogy össze fognak jönni. Lehetnék én is koszorúslány az esküvőn, vagy szerezhetnénk galambokat.. Ó, nem! – megint felnevet, én pedig vigyorogva fúrom a fejem a párnámba. – Összefosnának  mindent, George megölne. Viszont Charles-nak is szereznünk kéne egy csajt, mert elég hülyén néznénk ki, ha ő egyedül lenne. Most biztos a homlokodat ráncolod, és valamit mondanál arról, hogy nem szabad erőltetni az ismerkedést. De gondolj bele, ha nem lesz barátnője, akkor maximum gyűrűhordó fiú lehetne, de a gyűrűt meg már kutyákkal szokták hozatni, nem? Múltkor láttam egy videót, a kutya nyakörvére volt rákötve a gyűrű, nem is értem... Mi van, ha nem engedelmeskedik és világgá szalad a gyűrűkkel? Na mindegy. -Lando felsóhajt, közben a hátamra fordulok és a fejem mellé teszem a telefont. A szobában már sötét van, a szemeim nehezek, álmos vagyok. A hangja viszont olyan kellemes, hogy reggelig hallgatnám. – Kár, hogy nem jöttél. De most megpróbálok aludni, csak az a baj, hogy túlságosan fel vagyok pörögve. Szerinted gáz lenne írni Kamillának, hogy összejöttek-e már? Korai? Kíváncsi vagyok... De biztos azt mondanád, hogy hagyjam őket, úgy is tudom a választ, ugye?"

Amikor reggel felébredek a telefonom még mindig a fejem mellett van, túl közelről és túl fülsüketítően szól az ébresztőm, de csak mosolyogni tudok. Na nem azért, mert George verekedni akart, hanem mert végre történt valami áttörés. Talán most már együtt rálépnek a helyes útra, amerre az elmúlt hetekben terelgeti őket a társaság. De talán csak Lando üzenete miatt mosolygok.