}A Véresszárny Öröksége{

12. Rész

Scarlet

- Én biztos, hogy fel nem megyek oda!

Egy átlagos napnak néztünk elébe, amikor is Mollieval a padlásra vezető létre előtt ácsorogtunk, várva arra, hogy barátnőm végre befejezze a hisztizést.

- Mollie, ez csak egy padlás- mutattam az említett helyiség felé, egy fáradt sóhaj kíséretével.- Nem lesz tőle semmi bajod.

- Épp ez az! Hogy ez egy padlás és a padlások általában mindig ilyesztőek szoktak lenni- borzadt össze barátnőm, mintha csak a lakásunkban lévő tetőtér elátkozott lett volna.

- Aha, akkor tudod mit, felmegyek egyedül- indultam meg a lépcsőn, de Mollie gyorsan utánam indult.

- Nem hagyom, hogy egyedül menj fel, kell valaki aki ott lesz melletted, hát ha valaki vagy valami előmászna az egyik doboz mögül.

Hihetetlenül néztem hátra Molliera, majd fejemet rázva haladtam tovább a létrán felfelé.

Köszönöm Mollie a bátor segítségedet, de szerintem ha bajba kerülnék, vámpírként azért elég hamar megtudnám védeni magam.

Kifújva a levegőt léptem le az utolsó lépcsőfokról, majd kíváncsian néztem körbe a sötét helyiségben.

- Itt nagyon sötét van!- ütközött nekem Mollie hátulról aztán kíváncsian dugta előre a fejét vállam felett.- A horror filmekben is mindig így kezdődik a baj: sötétség aztán jön a baltás gyilkos.

- Túl sok horrort nézel Mollie, mondtam már- léptem el előle és egy villanykapcsoló után kezdtem el keresgélni.- Ha, ennyire félsz, akkor nem muszáj ám itt fent lenned.

- Ki mondta, hogy félek? Marhaság!- kérte ki magának, miközben szorosan mögöttem lépkedett.

- Hát persze, hogy nem- mondtam egy mosollyal, mire egyszer csak belebotlottam valamibe.- Egy petróleum lámpa!- boldogan kaptam fel a tárgyat és szerencsére működő képes volt a korának ellenére is.- Fogd kérlek- nyomtam Mollie kezébe, aki sebesen követett engem.

- Tudod, most már bánom, hogy bele mentem ebbe. Még is hány éves a padlásotok?- nézett körbe a helyiségen, mire ijedten ugrott fel, amikor felnyitottam egy fonott kosár tetejét.

- Pedig most már nem fogsz lemenni, kell valaki aki tartja nekem a lámpát- nyúltam bele a kosárba, mire szerencsétlenégemre sikerült bele esnem.

Mollie hangosan nevetett fel én pedig végül poros arccal, csalódottan másztam ki a tárolóból. Vissza csuktam a tetejét és tovább indultam a régiségek kupaca felé.

- És mi is az a végtelenül fontos tárgy, ami miatt felrángattál engem erre a horror helyszínre?

Megálltam a sétában, majd minden tudásomat elővéve próbáltam meg egy hihető kifogást kitalálni.

Az igazságot végül is csak nem mondhattam el neki, igaz?

- Egy könyvet.

Ebben azért volt némi igazság. Ugyanis tényleg egy könyvet kerestem, csak nem egy hétköznapi darabot. A nagyi mesélt róla, hogy egyszer az édesanyám még régebben rá hagyta a varázs könyvét, hogy baj esteén őrizze meg azt nekem. A mama állítása szerint az a könyv időről időre öröklődött a varázsló családom tagjai között. És a ma már engem illet az a könyv.

- Ennyire fontos az a könyv?- kérdezte Mollie, miközben egy tizennyolcadik század béli bicikli mellett halad el.

- Igen- válaszóltam, közben teljesen bele merülve a lomok közé.