-Andy! Hallasz engem?-felébredtem a gondolataimból. Mi történt...? Az előbbit...csak gondoltam? Ennyire elbambultam volna?
-Ne haragudj de mit...?
-Indulunk? Kicsit fázom és...
-P-persze! Ne haragudj csak kicsit elkalandoztak a gondolataim.-rád. Eszembe jutott a pillanat mikor megkaptam tőled az amulettet. És azon gondolkoztam hogy egy újabb esélyt kérek tőled. De úgy látszik csak a fejembe volt ilyen tökéletes ez az egész. A szavakat most mégse találom.
-Te nem szoktál csak úgy elkalandozni.-mondta ahogy nézte az utat maga előtt majd rámnézett.-Andy Barber nem erről híres.
-Valóban.-nem tudta hogy az utóbbi időben mégis túl sűrűn kalandoztak el a gondolataim ha róla volt szó.
-Hova megyünk?-nézte az utcát.-Itt kellett volna lefordulnod ha...
-Elviszlek vacsorázni. Ugye nem hiszed hogy üres hassal foglak téged hazavinni?
-De....
-Vigyáznod kell magadra.-nem reagált így úgy vettem beleegyezett a tervembe.
Leparkolva az étterem előtt egy apró kuncogás hagyta el a száját. Tudom miért mosolygott. Pont oda vittem ahol az első randink történt. Hezitálás nélkül szállt ki és indultunk el az étterembe. Semmi se változott azóta amióta mi legelső alkalommal itt jártunk. Még az asztalok is ugyanolyan színűek és...az egyik asztal melletti fal az emlékeink is őrzi. Erre a falra a vendégek írhatták fel a neveiket hogy itt jártak. Az első randink végéhez közeledve mi ezt meg is tettük. Minden alkalommal ahhoz az asztalhoz ültünk és felidéztük az emlékeket. Most biztosra vettem volna hogy Emmie más asztalt választ, de nem. Pont ugyanoda ült és láttam hogy a szeme azonnal a falat vizslatta a neveink miatt. Elmosolyodott ahogy elolvasta Andy+Emerald=♡.
Fiatalok voltunk és őrülten szerelmesek. Hiányzik ez az érzés. Vagyis...ez nem igaz. Az érzés a mai napig tűzben tartja a szívem de a személy aki miatt mindez lángol már nincs mellettem.
Az asztalunkhoz lépett az idősebb korú pincérnő. Ennyi év után is itt dolgozik, és minden alkalommal oly kedvesen fogad minket. Most is megkaptuk a kis szerencsesüti kekszeket pont úgy mint minden alkalommal így azonnal kiválasztottunk magunknak egyet egyet. Izgatottan törtem ketté a sütit és olvastam a kis cetlire vetett feliratot.
,,A kitartás az amitől az álomból valóság lesz". Elmosolyodtam.
-Mit ír?-kérdezte ahogy lebukhattam a reakcióm miatt.
-Azt hogy sikerekkel teli út áll előttem.-hazudtam ahogy a cetlit zsebre raktam.-A tiéd?
-Amitől mosolyogsz azt ne engedd el.-elmosolyodott.-Fogalmam sincs mit jelent ez.-hajtotta össze a papírt amit az asztalra helyezett. Majd az étlapot kinyitotta én pedig elmosolyodtam ahogy néztem. Ezt pedig ő megérezhette.-Mi van? Miért nézel?-vállat vontam ahogy továbbra is mosolyogtam. Majd szinte másodpercek múlva becsukta az étlapot.
-Ugyanazt kéred mint szoktál igaz?-kérdeztem ahogy biztosan tudtam hogy csak próbálkozna mást választani de úgyse fog. Mert mindig ugyanazt kérte. Imádtam benne mindig hogy ennyire kiszámítható.
-Igen.-mondta ahogy összetalálkozott a tekintetünk és elnevettük magunkat.-Tudtad igaz?
-Persze. Mindig ezt csinálod. Megnézed az étlapot de fejbe mindig is azt a jó kis cuccos hamburgert kéred sültkrumplival.
-Hogy az istenbe ismersz engem ennyire?-nézett el rólam zavarába mosollyal az arcán.
-A férjed voltam. Az lenne az ijesztő ha nem tudnám. Nem igaz?
-De....valóban...-a pincérnő zavart meg minket.
-Mit hozhatok kedveskéim?-bájos asszony volt.
-A hölgynek egy tizenhatos számú menüt, nekem meg a tizenhármasat.-mondtam az étlapon szereplő menük sorszámait.
-Akkor a szokásost.-meglepődtünk Emeralddal. A hölgy elmosolyodott.-Emlékszek magukra. Mikor mindig itt esznek akkor ugyanazt kérik minden alkalommal. Hány éve is? Több mint....tíz éve? Lehet van az picivel több is. Bár az utóbbi egy-két évben nem láttam magukat. De remek arcmemóriám van.
-Valóban. Több mint tíz évig ide jártunk.-adtam igazat a hölgynek.
-Csodás ilyen gyönyörű házaspárokat látni akik így tudnak egymásra nézni. Máris hozom a rendeléseik.-a szavak hallatán a szemeink összeakadtak.
-Miről beszélt most a hölgy? Hogy nézünk egymásra?-súgta Emerald az asztal felett nekem.
-Nem tudom. Szerinted?-hajoltam előrebb ahogy én is súgva válaszoltam.
-Komolyan azt hiszi hogy mi még mindig...házasok vagyunk?-mutatott oda-vissza köztünk.
-Látod.-válaszoltam egy mosollyal ahogy hátradőltem.-De ha már a kapcsolatokról van szó. Bryannel...milyen kapcsolatban állsz?
-Ismerkedünk.-tördelte az ujjait, majd az utca felé nézett.-Ő az első férfi az életembe te utánad. Nehezen tudtam megtenni ezt a lépést.-összeszorult a gyomrom ahogy hallgattam. Mérges voltam. De nem rá. Hanem magamra. Nem tudtam elfogadni hogy hagytam őt kisétálni az életemből. Miért nem küzdöttem érte, értünk?-Kicsit félek tudod?-nevetett idegességeben.-Mi lesz....ha vele se fog működni? Vagy mi van ha mégse fog kedvelni engem? Tudom nem vagyok már tinédzser és rohadtul nem kellene idegeskednem ez miatt de mégis...nem akarok egyedül megöregedni. Mégis az álmaim amiket oly régóta dédelgettem szinte...egy pillanat alatt vesztek el és mintha...mindent kezdhetnék előlről.
-Emerald...
-Francba, az élet igazán igazságtalan nem?-egy apró könnycsepp gördült végig az arcán.-Hisz...mindezt mindig is veled akartam erre meg kell találnom újra azt a személyt akivel ezt eltudom képzelni.
-Segítek neked.-mondtam.
-Mégis hogy?-nevetett ahogy letörölte az arca nyomán maradt folyadékot.
-Mint egy barát.-tudtam hogy ez egy őrült ötlet. De mellette akartam lenni. Így vagy úgy de nem akartam távol lenni tőle. Újra Emerald életének részese akartam lenni.
*Kérlek szavazzatok ha tetszett és iratkozzatok fel az oldalamra ❤️*
