Álmomban láttalak - Tom Kaulitz.

365.

Mikor felébredtem este volt, mivel a szobában sötét uralkodott. Nagyon fájt a fejem, és hányingerem is volt. Úgy éreztem a fejem szinte egy mázsát nyom. A végtagjaimat alig bírtam megmozdítani. Végül erőt vettem magamon, és felültem az ágy szélére. Vártam egy kicsit hátha elmúlik a szédülésem. Nem tudtam mennyi az idő, nem tudtam hol vagyok, és azt sem tudtam, hogy hová tűnt a táskám, a mobilom. Baloldalra pillantottam, ahol egy kis éjjeli szekrény volt, amin egy éjjeli lámpa adott egy kis fényforrást. Körül néztem a szobában, és számomra teljesen idegen hely volt. Az ablakkeretek régi stílusúak voltak, mégis elegáns, amit hatalmas vörös függönyök díszítettek, a mennyezetet hatalmas fagerendák tartották egyben, és az ággyal szemben volt egy kandalló. A szoba elegáns volt, és hangulatos ilyet talán csak a filmekben láttam. Felálltam, és az erkélyajtóhoz léptem, amelyről csodaszép látvány tárult elém.

A falon egy hatalmas tükör lógott. Elé léptem, és belenéztem. Totálisan kivoltam pihenve, a táskák a szemem alatt teljesen eltűntek. Még mindig a fehér spagetti pántos ruhám volt rajtam fogalmam sincs, hogy hány napig lehettem kiütve, de mindenbizonnyal jót tett, ugyanis az arcom kivolt simulva.

- Örülök, hogy magadhoz tértél, Becky - Hallottam meg egy férfi hangot a hátam mögül, amire azonnal hátra fordultam. Megfagytam, mint egy jégszobor, és túlságosan féltem, ahhoz, hogy megszólaljak.

A férfit szemügyre vettem, és határozottan hasonlított a titokzatos férfira, mégis másabb volt... Jóképű volt, ahhoz semmi kétség. Tudtam, hogy német az akcentusából egyből rájöttem.

- Mégis hogy a francba kerültem ide? - Förmedtem rá, és elindultam felé öles léptekkel.

- Nyugodj le, és szedd össze magad! Elé viszlek, és mindent megtudsz!

- Ki elé viszel? - Kérdeztem ingerülten.

Nem válaszolt csupán kezével jelzett, hogy fáradjak ki az ajtón. Egy hosszú, keskeny folyosón haladtunk végig, ahol festmények, és vázák sokasága tolult. Az egész ház félhomályban úszott, csak a falon lévő lámpák nyújtottak egy kis fényt. Hosszú ideig sétáltunk a folyosón, míg végül a férfi megállt egy hatalmas faajtónál, és benyitott. Amint átléptem az ajtó küszöbét, bezárta mögöttem az ajtót. Viszont ő maga nem lépett be, ezzel még jobban rám hozva a frászt. A helyiség ahová behozott egy dolgozószobának tűnt. A falakon méreg drága festmények függtek, és egy sötétbarna íróasztal volt a szoba közepén tele papírokkal, és egy Whiskeyes pohárral. Nem messze tőlem egy kandalló pislákolt, azzal szemben pedig egy hófehér bőr üléses kanapé, amelyet egy tucatnyi dísz párna dobott fel. A kandalló fölé pillantottam, és még az ütő is meg állt bennem, ugyanis egy festmény volt rólam.

- Ülj le kérlek! Nem tudtam, hogy nem bírod az altatót.- Hallottam meg egy férfi hangot az erkély felől.

Ő volt az. Az a fura férfi... Háttal állt nekem. Kezét a fémkorláton tartva, és úgy beszélt hozzám.

Összerezzentem. Egy hang nem jött ki a torkomon.

- Becky! Ülj le! Többször nem kérlek meg, hanem egyszerűen én magam ültetlek le.

A fejem zsongni kezdett, és a látásom egyre homályosabb lett, úgy éreztem mindjárt elájulok.

- Miért nem figyelsz rám? - Elindult felém, és mielőtt elájultam volna, elkapott a vállamnál fogva. Hunyorogtam, és a látásom kezdtem vissza nyerni. Kezébe emelte a Whiskeyes pohárt, kivett belőle egy jégkockát, és a számhoz emelte.

- Kapd be! Mindenbizonnyal szomjas lehetsz két teljes napig voltál kiütve - Mondta. És a számba nyomba, én pedig az arcába köptem.

- Kabd be te baszd meg! - Kiabáltam - Mégis ki vagy te, és miért tartasz fogva?

Ő teljesen higgadtan letörölte az arcáról a vizcseppeket, és kandalló elé lépett.

- Válaszolj! - Ordítottam, amikor még mindig csak hallgatott. Felálltam, és elindultam felé. Leszarva, hogy még az előbb, milyen rosszul éreztem magam.

- Ülj le mielőtt megint rosszul leszel - Mondta, én pedig neki estem.

- Nem vagyok a tulajdonod! Válaszolj most azonnal - Megragadtam a pólója nyakát, és ráncigálni kezdtem. Ő pedig csuklón ragadott, és vissza ültetett a fotelba.

- Az érdekel, miért hoztalak ide? - Odanyúlt a pohárért, és felém nyújtotta. - Tessék rád férne egy ital.

- Nem kell tőled semmi! Inkább, azt mond meg, miért vagyok itt!

- Amit most mondani fogok, annyira abszurd, hogy még én sem hittem el, amíg meg nem láttalak a reptéren. Abban a pillanatban világossá vált, hogy nem csak képzelődtem. Három évvel, ezelőtt a feje tetejére állt az életem az apám, a szemem láttára halt meg. A golyó áthatolt a szívén, és belém fúródott, azt hittem ott halok meg vele mindvégig téged láttalak, azóta minden nap a te arcodra kelek. Az egész világot bejártam érted. A szívem legmélyén tudtam, hogy egy nap itt állsz, majd előttem, és az enyém leszel. - Mondta, és belekortyolt a kezében tartott alhoholba.

- Te nem vagy normális. Nem vagyok senkié, senkinek a tulajdona. Úgy nem kaphatsz meg, hogy elrabolsz, hogy kijelented, hogy a tiéd vagyok.

- Tudom. Ezért kapsz tőlem egy esélyt, hogy magadtól szeress belém. Nem, azért, mert kényszerítelek, hanem, mert te akarod. - Elindult felém, és megállt közvetlen előttem. - 365 - napot adok arra, hogy belém szeress, ha ez idő alatt sem történik semmi jövő ilyenkor szabadon engedlek.

- Családom van. Saját életem. Engem keresni fognak, és hiányolni fognak. Meg van a saját életem. Egyáltalán nem vágyom a te szerelmedre! - Éreztem a vér felforrt az ereimben. A düh teljesen szétáradt a testemben .

Az íróasztalhoz sétált, és előhúzott a fiókból egy borítékot, amit a kezembe nyomott. Feltéptem a papírt, és kiszórtam, annak tartalmát. A családomról, a barátaimról volt egy csomó fénykép, amin épp élik az életüket. Sétálnak, esznek, a megszokott mindennapjaikat élik. Harag gyűlt a szememben, és teljesen elborult az agyam.

- Nem szeretnéd, hogy bajuk essen igaz? - Kérdezte vészjóslóan .

- Tudod mit! dögölj meg! - Hozzá vágtam a borítékot, és az ajtó felé rohantam.

A férfi túlságosan gyorsabb volt nálam, és ekapott a derekamnál fogva. visszarántott, és magához préselt. A földre borultam, és a férfinak nem kellett sokat tennie. Magához húzott mindaddig, még alá nem kerültem. Elkapta a csuklóimat, és a fejem fölé szorította azokat. Rugdólóztam, ficánkoltam, de hiába... semmi értelme nem volt.

- Eressz már el! - Nyöszörögtem alatta össze szorított szemekkel. Annyira mozgólódtam , hogy a ruhám teljesen felcsúszott, ezzel láthatóvá vált fehér - csipkés bugyim.

A férfi lepillantott rám. Nagyot nyelt, és az arcomhoz közel hajolt, és azt suttogta :

- Semmit nem teszek a te beleegyezésed nélkül, addig nem nyúlok hozzád még te nem kérsz meg rá. Előbb - utóbb te fogsz meg kérni rá, azt garantálom - Morogta, és az ajkát végig súrolta az arcomon. - Viselkedj nem foglak bántani, de ne dühíts fel én nem finomkodom, nem viselem jól, ha ellent mondanak nekem. - Közelebb hajolt a nyakamhoz, mélyen beszívta az illatomat , és leszállt rólam.

- Bill! - Kiáltotta el magát, és ugyanaz a férfi lépett be az ajtón, aki idekísért. - Vidd vissza a szobájába - Mondta az elrablóm, az előtte álló hozzá hasonlóan férfinak, aztán németül váltottak pár szót, amit én persze nem értettem.