Ha elengednéd (Valkusz Milán ff)

16.

Johanna szemszöge

Jóformán még be sem ültem a taxiba, amikor jelezte a telefonom, hogy üzenetem érkezett. Elővettem a táskámból, hogy megnézzem ki az. Ismeretlen szám.

Ha most arra kérnélek, hogy szállj ki a taxiból és várj meg, mert utánad megyek. Mit válaszolnál?

A szívem vadul kezdett el kalapálni, mert pontosan tudtam, hogy kitől is jött az üzenet, annak ellenére, hogy név nem volt az üzenet mellett.

Azt válaszolnám, hogy egy magam fajta lánynak nincs keresnivalója éjszaka az utcán egyedül.

Kettő percbe nem telt bele és ismét csipogott a telefonom.

Jogos. Akkor esetleg elkukdenéd a címed? Utánad megyek.

Most tényleg ennyire találkozni akar velem vagy csak szivat?

Nem hinném, hogy bármilyen idegennek csak úgy jó ötlet lenne megadnom a címem. Várlak a bazilika előtt.

Idegesen dobolva a hátsó ülésen vártam a válaszát. Tiszta hülye vagyok, mi a fenének mentem bele?

Megfontolt, nyitott tér és forgalmas hely. Rendben, ott találkozunk.

A szám a füléig ért a boldogságtól, meg sem tudom magyarázni, hogy miért. A taxisnak szóltam, hogy változott a cím, kb 5 perc alatt oda is értünk. Hangosan kopótt cipőm sarka, ahogy a taxiból kiszállva elindultam a bazilika felé. Nagyon okos, így biztos senkinek sem tűnik majd fel, hogy egyedül éjjel 1-kor az utcán baktatok. Elkerekedett szemekkel néztem Milora, aki már ott állt a bazilika előtt és miután kb azonnal kiszúrt meg is indult felém.
- Hát te meg hogy kerültél ide ilyen gyorsan?
- Az maradjon az én titkom - húzta féloldalas mosolyra a száját. - Szia - lépett hozzám közelebb és adott két puszit az arcomra.
- Szia - néztem rá csillogó szemekkel. Más felső volt rajta, de ugyan csak fekete, viszont ez a szett, ami rajta volt egyszerűen észveszejtő. Annyira jóképű volt és ehhez a tökéletesen féloldalra beállított haja és a 2-3 napos borosta is bőven besegített. Nem tudtam a szemem levenni róla és azt kívántam bárcsak megcsókolhatnám itt és most, hogy a tudtára adhassam, hogy mennyire hiányzott.
- Fázol? - kérdezte mély karcos hangján, ami még szexibbé tette az összképet.
- Hogy micsoda? - kérdeztem zavarodottan. Észre sem vettem ezidáig, hogy vacogtam. Március lévén, egyáltalán nincs meleg és rajtam csak egy vékony zakó volt, na meg hát a csipkés ez az, az kb alsó neműnek számít. Szóval nem is kicsit fáztam.
- Biztos fázol, mert az egész tested remeg. És én nagyon megölelnélek, hogy felmelegítselek egy picit, de talán túl sok fiatal van idekint - szeme végig a teret pásztázta. Tény, a hideg ellenére ez az éjszaka talán mozgalmasabb a nőnapi bulik miatt. És teljesen megértettem aggodalomát, nem akart félreértéseket, nem akart magyarázkodni eladott képeken vagy videokon. - Gyere, itt parkoltam nem messze.

A autóhoz érve, az ajtót kinyitotta előttem. Nahát, meg vagyok lepve.
- Milyen udvarias vagy - jegyeztem meg, mikor már mindketten a kocsiban ültünk. Milo azonnal beindította a motoron és feltekerte a fűtést.
- Anyukám arra tanított, hogy udvarias legyek, főleg akkor, ha hölgyekről van szó - nézet rám sejtelmesen.
- Anyukád nagyon céltudatos nő lehet.
- Óh, el sem hinnéd, hogy mennyire - nevette el magát. - De viccet félre téve, neki köszönhetem azt, aki vagyok, miatta és általa lettem ilyen.
- Biztosan büszke rád - mosolyogtam én is ezen.
- Hát nagyon remélem - vakarta meg a tarkóját picit kipirult arccal. - Hova menjünk? Vagy egyáltalán szeretnéd, ha valahova mennénk?
- Rád bízom, én túlságosan nem ismerem Budapestet - valottam be.
- Mennyi ideje is laksz itt?
- Kettő csekély éve. Tudom, hogy ennyi idő alatt meg lehet ismerni egy várost, de mentségemre szóljon nem vagyok túl nagy bulis, kevés embert ismerek itt, a barátaim többnyire otthon vannak, szóval nem járogatok gyakran el. Na meg a munka lefoglalt és én első sorban azért jöttem ide, szóval nem igazán foglalkoztam mással.
- Pedig nagyon jól tudsz táncolni - jegyezte meg kacéran és kisujjbegyét harapdálta ahogy fel volt könyökölve az ajtóra.
- Köszönöm.
- És milyen itt, hogy tetszik Budapest? - és helyben is vagyunk, lám a kedvenc kérdésemnél.
- Jajj ne. Kérlek mond, hogy nem nézel le vagy nem kezdtél el sajnálni, amiért határon túli magyarként költöztem ide? - zavartan kapta tekintetét rám.
- Miért néznélek le? - vonta össze szemöldökét és lassan elindultunk.
- Mert nagyon sokszor azt kapom, amikor elmesélem, hogy igazából honnan is származom. Valamiért az emberekben kialakult szerintem egy ilyen "sztereotípia", hogy a legtöbb határon túli magyar biztos szegény sorsú és milyen rossz lehet nekünk a határon túl. És egy az egyben azt látom rajtuk, ahogy a sajnálat megcsillan a szemükben. De nem kell. Én is magyar közösségben nőttem fel, magyar intézményekben tanultam, volt ahol megéljem a magyarságomat. Nem szeretem amikor megjegyzik, hogy de szépen "beszélsz magyarul". Hát persze, hogy szépen beszélek magyarul, hiszen ez az anyanyelvem, a szüleim és a nagyszüleim is magyarok és azok szülei is mind magyarok voltak. Nem másodlagos nyelvként tanultam a magyart, szóval nem is értem miért ne tudnék " szépen beszélni magyarul". Szóval aki ezt dicséretnek szánja, annak 0 pont, mert ez éppen sértő is lehet. Szerintem sok pozitív vonzata is van annak, hogy nem itt, hanem Erdélyben születettem, pontosabban Marosvásárhelyen. Az egyik ilyen éppen a beszéd, talán mi nem beszélünk annyira affektáltan, mint a magyarországi magyarok. De kérlek ne vedd ezt rossz néven. Semmi bajom azzal, ahogy beszéltek, csak példáként hoztam fel. Na és amikor azt kérdezik, "na milyen itt Pesten", akkor épp azt a lenézést érzem a hanghordozásokban, mintha egy senki lennék hozzájuk képest. Nyilván tisztelet a kivételnek! - Türelmesen végig hallgatta kitörésemet és csodálkozva nézett rám olykor.
- Az én fejemben ez meg sem fordult, de egyébként megértem, most már teljesen, hogy miért érzed így. Annyira talpraesett vagy és olyan magabiztos, bájos kisugárzásod van, hogy sosem jutott volna eszembe sajnálni téged. Inkább csodálni - válaszolt nyugodt, mély hangon.
- Köszönöm. És egyébként szeretem itt, nagyon szép és izgalmas város Budapest, még akkor is, ha keveset ismertem meg eddig belőle.
- Fedezzük föl közösen - pillantott rám csalfa mosollyal az arcán - és sok minden mást is.
- Ez aljas volt - csaptam meg a vállát, amire mindketten felnevettünk - már is kihasználnál.
- Dehogy csak udvarias akartam lenni - mondta elvékonyitott hangon.
Az út végig jó hangulatban telt, többnyire rólam kérdezgette Milo. És egy kis idő múlva meg is érkeztünk.
- Hol is vagyunk? Citadella? Ezt azért ismerem - nevettem el magam.
- Pontosan ott, ahol most a legjobb lenni. Ide szoktam kijárni, ha egyedül akarok lenni. Itt nem messze van egy aprócska kieső rész, ahol úgymond "el lehetet bújni a világ szeme elől". Nem annyira népszerű, mint mondjuk a többi kilátó. Mit szólsz, megnézzük vagy jól esik a melegben ülni?
- Persze, menjünk - bólintottam, mire ő azonnal ki is szállt, hogy megkerülve a kocsit ajtót nyisson nekem. Micsoda úriember. Kezét felém nyújyva indult meg háttal, persze hogy elfogadtam és kézen fogva indultunk ahhoz a félre eső részhez, amiről beszélt.
- Gyere csak - lépett be a fák mögötti kilátóhoz és húzott maga után. Teljes mértékben megértem, hogy miért lehet itt eltűnni kicsit, a hatalmas tölgy fák mögül teljes takarásban van a kilátó. Előttünk pedig a város csodálatos esti fényben pompázott.
- Ez csodálatos - ámulattal léptem oda a korláthoz.
- Bizony - lépett Milo is közelebb. A perifériámhoz közel állva láttam, hogy ő nem a várost kémleli, hanem felém fordult. Éreztem, ahogy tekintetét végig vezeti rajtam, amitől teljesen zavarba jöttem. Egy apró mozdulattal a hátam mögé állva átölelt, szorosan magához húzott és a fejemen pihentette a fejét. Ha bele gondolok, hogy nem egészen egy órája még haragudtam is azért, hogy nem keresett, most meg itt állok a város felett a karjaiban. Minden alkalommal, ha csak átölel vagy hozzám bújik a szívem elolvadt ettől a gesztusától. Legalább egy hete erre vágytam, az ölelésére és a közelségére, ezért én is közelebb furtam magam mellkasához és fejemet mellkasának döntöttem.
- Jó az illatod - morogta halkan a fülemhez hajolva és egy apró puszit is oda lehelt, amitől a hideg kirázott.
- Köszönöm, hogy melegítesz - billentettem enyhén felé a fejem ő pedig bele puszilt a hajamba.
- Jó újra átölelni téged - állam alá nyúlva fordította fejem maga felé. De érintése jobban vonzott mint a mágnes, teljes testemmel felé fordultam. Tekintete követte minden apró mozdulatomat, vágyakozva mért végig, amitől a egész testemet átjárta egy bizsergető érzés.
- Te nagyon remegsz, baba - húzott még szorosabban magához. - Nagyon szép ez a kilátás, meg minden, de nem kellene megfázz.
- Nem attól remegek - szaladt ki a számon, mielőtt meggondolhattam volna, amit mondok. Ettől teljesen zavarba jöttem, a vér az arcomba szaladt látván, hogy őt is meglepetésként érte a gyors és egyben őszinte válaszom. Arcom a mellkasába fúrtam, nem lennék képes így a szemébe nézni, teljesen hülyét csináltam magamból.
- Hé, Hanna - óvatosan fogta meg az állam és emelte fel a fejem, hogy ismét szemébe nézzek. - Iszonyatosan cuki vagy, amikor zavarban vagy - súgta nagyon közel hajolva hozzám és mindkét kezét az arcomra simította.
- Nem úgy értettem... - kezdtem volna bele, de félbe szakított, egyik mutató ujját a számra helyezve.
- Pontosan tudom, hogy hogy értetted - simitott végig arcomon és szemeimbe nézve várta, hogy engedélyt adjak arra, hogy megcsókolhasson. Az én vágyaim viszont már nem bírták tovább ezt közelséget, ami kínzóan távolinak tűnik és a nyakába kapaszkodva húztam teljesen magamhoz, hogy megcsókoljam. Az elmúlt héten bennem felgyűlt összes feszültséget és félelmet bele adtam a csókunka. Eszméletlenül hiányzott és az, hogy végre újra itt van és a karjaiban tart a legnagyobb megnyugvást hozta el. Ahogy lágyan simogatta az arcomat éreztem rajtaz hogy ő is remeg. Nem tudtam és talán jobb ha nem is tudom, hogy ezt én okoztam vagy pedig a márciusi hideg éjszaka. Levegő hiányában váltunk el egymástól. Továbbra is csukva tartotta a szemét és homlokát az enyemhez érintette.
- Hogy te mit le tudsz művelni a nyelveddel, de úgy amúgy a csókjaiddal, az egyszerűen hihetetlen - szólalt meg rekedtes hangon, mint aki próbálja összeszedni a gondolatait.
- Menj már - ütöttem meg a kemény mellkasát zavaromban.
- Megyek és viszlek magammal téged is. - Jelentette ki határozottan egy önelégült vigyorral a szája sarkában. Azzal megfordított minket, továbbra is ölelve indult meg velem hatalmas léptekkel.
- Azt ugye azért észre vetted, hogy magassarkúban vagyok - próbáltam tartani vele a tempót, háttal araszolva vele szemben.
- Nagyon is észre vettem, elhiheted - huzogattam a szemöldökét. - De akár fel is dobhatlak a vállamra.
- Vagy akár meg is fordulhatnék - próbáltam megfordulni a karjai között, de ő nem enged a szorításából.
- Vagy pedig így maradhatnánk - komolyodott el egy pillanatra és lágyan megcsókolt. - Na gyere, nem akarom, hogy emiatt megbetegedj - engedett el és kézen fogva mentünk vissza az autójához.