Ha elengednéd (Valkusz Milán ff)

3.

Johanna szemszöge

Óvatosan megfordultam és egy izmos mellkassal találtam magam szemben, ígyhát kíváncsian emeltem tekintetem a fölém tornyosuló srácra, aki ugyan annyi kíváncsisággal fürkészte arcomat mogyoró barna szemeivel. Semmi kétség nem fér hozzá, hogy iszonyatosan helyes és jóképű a fiatal emberünk. Ahogy végig mértük egymás arcát egyszercsak széles mosolyra húzta dús ajkait, az arcán megjelent két apró gödröcske, amitől még sármosabbá vált. Jajj ne csináld, nem, nem, nem, elég, ne nézz már így rá, egy idegennel állsz szemben, csak egy idegennel. Még beletelt pár másodpercbe, amíg összeszedtem magam és megszólaltam.

- Köszönöm - ennyit voltam képes kibökni és fogalmam sem volt mit mondhatnék még. Ő sem szólalt meg, továbbra is mosolygott, csak álltunk, egymással szemben és egymás arcát fürkésztük, pontosabban a gyönyörű szemeit. Jajj ne már - a kabátot, köszönöm a kabátot - egészítettem ki zavartan.
- Gondolom hidegebb van itt kint, mint amire számitottál - mondta kedvesen, de én csak az ajki finom mozgását figyeltem, ahogy a szavakat formálja.
- Igen - habogtam és hirtelen a szemébe nézve elpirultam. Uram isten, azt sem tudom mit mondott. Ne csinálj magadból hülyét az isten szerelmére. Valahogy ki kell húznom magam ebből a szituációból.
- És a képeket is - jutott eszembe azonnal - azokat is köszönöm.
- Remélem segített a támasz - rám kacsintott - megnézzük milyenek lettek? - kérdezte kíváncsian. Fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék, annyira zavarban voltam, ezért inkább feloldottam a telefonom és beléptem a galériába. Gondoltam rá pillantok és majd odaadom neki is a telefont, azzal viszont nem számoltam, hogy ő is cselekszik és ahogy meglátta a képernyőn a képet egy nagyobb lépéssel a jobb oldalamra állt és közelebb hajolt. Azonnal megcsapott finom kölniének az illata, amitől teljesen megszédültem. Ez a vodka teljesen kicsinál. Én keveset ittam, de ezentúl még annyit sem fogok, egyszerűen elvette az eszem. Bal kezemmel megtartottam a telefont magunk előtt és ő a jobb kezével elkezdte nézegetni a képeket, amiket készített.
- Végülis, jó fotós vagyok, nem? - nevetett játékosan. És ahogy tovább haladt, megjelentek az én homályos képeim is, amit remegő kezekkel próbáltam készíteni, ezen mosolyogni kezdett.
- Ezekhez képest én profi vagyok - ettől a megjegyzésétől mindketten hangosan felnevettünk. Aztán túl haladt a képeken és megjelent az a szelfi, amit a naplementében készítettem és ekkor levette a kezét a telefonomról.
- Bocsánat, nem akartam a képeid között kutatni - mondta zavartan.
- Semmi gond, csak egy szelfi - nyugtattam meg.
- Nagyon szép ez a kép - nézett le ismét a telefonomra, majd vissza rám - gyönyörűek a szemeid rajta. Ekkor már én is felnéztem rá, egyenesen barna íriszeibe. Furcsa csillogást láttam a szemeiben, ahogy mosolygott rám, egyszerűen mintha ragyogtak volna a szemei, mégis szomorkásnak láttam. Mosolygott, de a szemeiben ott bujkált valamilyen fajta szomorúság, vagy én nem látok tisztán a vodka miatt. Ahogy őt fürkésztem olyan érzésem támadt, mintha ismerném, mármint nem ismerem, de mintha már láttam volna valahol. Teljesen elment az eszem, te jó ég, Johanna életedben először találkozol a sráccal és máris kattog az agyad. Ne csináld ezt magaddal. Nem véletlenül vagy szingli, nem jó ha közel kerülsz valakihez, nem való neked a túl sok érzelem. Érzelem? Te jó ég most láttad először ezt a srácot, és valószínűleg utoljára is, szóval hűtsd le magad!
Valószínűleg látta rajtam a meglepettséget, és jobbnak látta megtörni ezt a kínos csendet köztünk.
- Mit szólnál, ha készítenénk egy közös képet ebben a csodás fényében? - még jobban meglepődtem. Egy képet akar velem készíteni? Hogy mi van? Mivel nem jutottam szóhoz ismét, ezért hozzá tette - tudod, ezek a színek nagyon jó hangulatot adnak a képeknek. És várta, hogy mit reagálok, de csak pislogni tudtam, így rögtön magyarázta tovább - tudod, mint amikor buliban vagy. Egyszerre nevettük el magunkat kínosan, de picit ellazultak az izmai és megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Rendben, csináld - nyújtottam oda neki telefonomat gondolkodás nélkül. Azzal oldalt álltunk a fényeknek, ő ismét a hátam mögé lépett, - legalább másfél fejjel magasabb volt, mint én, pedig én sem vagyok alacsony - jobb karját kinyújtva picit fölénk emelete a telefont, a bal karjával pedig picit a kabátja alá nyúlva, finoman átkarolta a derekamat, amitől bizsergető érzés járta át az egész testemet és tiszta libabőrös lettem. Széles mosoly ült ki az arcunkra és így készített pár képet rólunk, majd visszaadta a telefonomat és ismét velem szemben állt meg, de most a korlátnak dőlve, nagyobb távolságot hagyva köztünk.
- Nagyon köszönöm ezeket a képeket - mondtam - de miből gondolod, hogy egy idegennel készült képet fogok tartogatni a telefonomon? - kérdeztem kicsit cukkolva őt.
- Mondjuk abból, hogy tetszeni fognak a képek - mondta magabiztos mosollyal az arcán - már csak a fények miatt is - helyesbített. - Egyébként Milán vagyok, nyújtotta felém kezét.

Milán vagyok, vízhangzott a fejemben párszor. Ahogy kimondta a nevét, Milán, olyan ismerős érzésem támadt. A hangja más volt, nem is a hangja inkább az akcentusa, mintha megváltozott volna. De nem az akcentus változott meg, hanem olyan volt, mintha magyarul mondta volna ki a nevét.
- Milán -mondtam ki ekkor már hangosan és kezet ráztam velem - én, Hanna vagyok - mutatkoztam be én is.
- Nos, így már nem vagyunk idegenek - folytatta - és én a helyedben megtartanám a fotókat. Egy napon lehet majd híres leszek és akkor te is elmondhatod, hogy egy sztárral van képed - nevette el magát, mintha ő sem hinné el, ami mondott.
- Micsoda megtiszteltetés ez nekem - cukkoltam és mindketten nevettünk.

Mikor ismét szólásra nyitotta dús ajkait, hangosan csipogott a telefonja, elnézést kérve a zsebébe nyúlt, valószínűleg a barátja vagy valaki üzent neki, mivel szólt, hogy mennie kell. De előtte odalépett hozzám.
- Örülök, hogy találkoztunk Hanna, jó volt veled osztozni ezen a szép estén.
Ezzel közelebb lépett hozzám és a kezével az arcomhoz ért, aprót simított rajta hüvelykujjával. Tekintetemet fürkészte és egy picit közelebb hajolt, csak pár centire álltunk egymással szemben. Levegőt se mertem venni, figyeltem az arcát, a szemeit, hogy bármint kiolvashatok-e belőlük. De rosszul tettem, mert teljesen elvesztem bennük és teljesen zavarba jöttem attól, hogy ennyire képes volt állni a pillantásom. Az arcom valószínűleg tűzpiros lett, ezért zavartan felhorkantam. Ekkor még közelebb hajolt és egy puszit nyomott az arcomra, nagyon pontosan ügyelve, hogy közel legyen a szám sarkához. Mintha az eddig bent tartott levegőt fújtam volna ki hirtelen.
- Én is örülök a találkozásnak - adtam vissza a kabátját - remélem még látjuk egymást. És ezzel bement, otthagyva engem remegve az adrenalintól.