Ha elengednéd (Valkusz Milán ff)

7.

Johanna szemszöge

Zavartan nézett rám, nem tudta hova tenni cselekedetemet. Láttam rajta, hogy kattog az agya, próbálja össze tenni a képet, hogy mi történik most éppen. De mielőtt még megkérdezhetett volna bármit is, megszólaltam.
- Én nem akarok az a bula lenni a sorban, akit jól megdughatsz, Milán - néztem egyenesen a szemébe. Tudtam, hogy amit most teszek az sok mindent megváltoztathat, sőt akár véglegesen tönkre is teheti, azt ami még igazából el sem kezdődött. De azt nem engedhettem, hogy ennyire semmibe vegyenek. Csak azért, mert ő egy híresség piciny országunkban, én nem akarok egy lenni a sorban, aki tálcán kínálja fel magát neki. Nekem ez sose ment, nem most fogom eldobni a női büszkeségem. Szemei nagyra nyíltak, pupillái kitágultak és meredten nézett rám. Nem volt biztos benne, hogy jól hallotta az előbbi mondatot, vagyis abban nem volt biztos, hogy ezt tényleg magyarul hallotte e. Enyhén összeszorított a szemeit és megrázta fejét. Mikor kinyitotta szemét, újra rám nézett, láttam rajta, hogy nagyon meglepődött és fogalma sincs, hogy mit mondhatna.
- Ilyen nincs basszus - szalad ki a száján hitetlenkedve.
- Ma délutánig én sem akartam elhinni, hogy ilyen megtörténhet - értettem vele egyet.
- Te mégis miről beszélsz? Ki vagy te? - szegezte nekem kérdései.
- Vass Johanna vagyok. És arról beszélek, hogy nem gondoltam volna, hogy az ibizai nyaralásom alatt egy csokor magyar sracba botlok, akik közül az egyik egy trófeaként fog kezelni.
- Milyen trófea, Hanna vagy Johanna? Te így akartál megvezetni, eljátszottad az intelligens idegen lányt, közben pontosan tudtad, hogy ki vagyok és próbáltál közelebb kerülni hozzám. Honnan tudtad, hogy itt leszek? Vagyis hogy itt leszünk? - vágta hozzám nyersen.
- Milán, tévedsz. Tegnap este volt egyetlen pillanat, amikor megfordult a fejemben, hogy talán magyar lehetsz, mert ahogy a neved kiejtetted, az nagyon magyarosan hangzott. De ma délutánig nekem fogalmam sem volt arról, hogy te ki vagy - adtam választ és próbáltam nyugodt maradni.
- Hogy, tessék? - kerekedtek el a szemei és idegesen nézett rám.
- Nem tudtam, hogy ki vagy. Egyáltalán. Sőt azt sem tudtam, hogy a Valmar egyik tagja vagy - vallottam be.
- Ugye most szórakozol velem?
- Miért, talán nem hiszed el, hogy léteznek még emberek, akik nem hallották a zenéiteket vagy nem ismernek fel titeket? - szegeztem felé kérdéseimet. Milán a hajába túrt és nem tudtam eldönteni, hogy az arcára hitetlenkedés, sokk vagy harag ült ki, vagy talán mindegyik. Idegesen hajába túrt. Egyik kezével a korláton támaszkodott, másikkal a tarkóját súrolva a földet szugerálta. Eltelt pár perc ebben a kínos csendben. Egyikünk sem szólt a másikhoz, mindketten meredten bámultuk a földet és azon gondolkodtam, vajon mi járhat a fejében? Végül ő törte meg a csendet.
- Nem áll össze a kép - mondta szemrehányóan. - Ha nem ismertél, de volt egy szemernyi kétség is benned a származásomat illetően, miért nem kérdezted meg? És aztán hirtelen a semmiből mégiscsak rájössz, hogy ki vagyok? Na ne szivassz - vágta hozzám ezt is szemrehányóan.
- Nem tudom miért nem kérdeztem meg. Talán, mert eszembe sem jutott, hogy itt találkozhatok magyarokkal - feleltem védekezően. - Nem volt hátsó szándékom, egyszerűen csak rájöttem, amikor ma a parton a barátaiddal magyarul beszéltetek és aztán a barátnőm hallgatta az egyik dalotokat és felismertem a hangod. Ennyi - magyaráztam.
- Szóval nem volt hátsó szándékod - nevette el magát idegesen, miközben ellökte magát a korláttól. Megállt velem szemben és az arcomat figyelte, minden rezdülésemet, a reakciómat vagy bármit mást, de valamit ki akart olvasni belőle. - Meg jó, hogy időben rájöttem, hogy át akartál verni - okadta rám a szavakat. És szavai egyenesen a szívembe döfték a tört, könnyek maradosták a szemem, reszkettem a düh és az igazságtalanság miatt, amikkel vádol.
- Az meg sem fordul a fejedben, hogy én hogy éreztem magam, amikor végig hallgattam a barátod csámcsogásait? Hogy mennyire megalázott ezzel? - Láttam az arcán a döbbenetet, a felismerést, hogy ebben a történetben nem csak ő a sértett és próbált egy lépést tenni felém, de én elhúzódtam és hátrálni kezdtem az ajtó irányába. - Figyelj, nekem nincs veszíteni valóm, mivel semmilyen szándékom nem volt, nem is ismertelek. Szóval ez így is maradhat, vegyük úgy, hogy nem találkoztunk és bocs, hogy ennyire "átvertelek" - macskakörmöket imitálva az utolsó szónál. Azzal bementem és ott hagytam őt, a teraszon. És ezzel a könnyem is utat törtek maguknak.

Úgy tíz perc után kijöttem a mosdóból és visszamentem az asztalunkhoz. Belláék nem voltak sehol, ami eléggé aggasztott az az volt, hogy a táskája viszont itt volt. Az nem jó jel, Bella táska nélkül sehova sem megy. Kinyitottam és azonnal levert a víz, mivel a telefonja benne volt. Ne csináld ezt, kérlek! Ne mond azt, hogy annyira leitattak, hogy képes voltál mindened itt hagyni és elmenni vele. Még az sincs ahogy el tudnálak érni. Kétségbeesetten néztem körbe a terembe. Rengetegen voltak es barátnőm alacsony alakját sehol sem tudtam kiszúrni. Viszont egy magas reptér hátú alakot annál inkább. A pultnál állt és egymás után két tömény italnak látszó löttyöt gurított le. Majd megrázta a fejét és bal oldalára tekintett. Nem messze tőle egy magas mediterrán csaj állt, épp italt rendelt és eközben Milán már oda is ért hozzá. Valamit a fülébe sugott a csajnak, aki elkacagta magát és elkezdték beszélgetni. A csaj kezei Milán testén szabad utat törtek maguknak és mindenhol cirógatni kezdte, majd kézen fogta és a terem közepére húzta. Ott a fenekére tette Milán kezeit és vadul tekerni kezdte a csípőjét. Milánnak fél percbe sem telt és már táncolt is vele, sőt a következő fél perc után már csókolóztak. Nem akartam elhinni, amit látok, hányinger kerülgetett. Az idegesség azonnal úrrá lett rajtam, a kezem remegni kezdett és alig tudtam összeszedni a cuccainkat. Azonnal el akartam innen tűnni. Megindultam a kijárat felé, egy kisebb tömegen verekedtek át magam és közben azon járt az agyam, hogyan tudnám megkeresni Bellát.
És az emlegetett szamár akkor lépett be az ajtón kézen fogva Joséval és egy kielégült vigyorral az arcán. Hát ezt nem hiszem el. Ezek szexelni voltak én meg itt mindjárt szívinfarktust kapok, hogy mi történhetett vele. Bella a nyakamba ugrott azonnal, ahogy meglátott.
- Hát te hova mész?
- Hogy hova megyek? A frászt hoztad rám Bella. Eltűntél, minden cuccod itt hagyva és azt sem tudtam merre keresselek - dadogtam idegesen.
- Hé, nyugi, már itt is vagyok látod, csak vannak szükségleteim, amikkel te sokat nem tudsz kezdeni, de viszont José, ő tökéletesen megugrotta a feladatot - nevetett hangosan a fülembe. - Na gyere élvezzük ki az estét. - rángatott vissza az asztalunkhoz. Ilyen nincs.
- Bella ne haragudj, de nekem ez a hely most már kezd egy kicsit sok lenni. Szeretnék inkább haza menni - próbáltam meggyőzni.
- Drágám, a buli csak ezután jön, engedd el magad - és lehúzott maga mellé a kanapéra.
Ezzel nem is lett volna baj, csakhogy most az asztal túl oldalán ültem, nem az előbbi helyemen és ki ül velem szemben? A Valmar társaság. Egy szót nem mertem szólni, nem akartam, hogy Bella oda nézzen és felismerje őket. A történetek után már csak az hiányzott volna, hogy ő elkezdjen fangirlbe átmenni és lerohanja őket, azzal végleg elásnám magam.