Ha elengednéd (Valkusz Milán ff)

17.

Johanna szemszöge

- Szi...szia - mondta ki végül Milo egy picit összeszedve magát.
- Nagyon jó volt a koncertetek, gratulálok, és az új dalokhoz is - hallottam meg vékony hangját. Milyen új dalok? Milo némán állt.
- Köszi - válaszolt azonnal Peti.
- Örülök, hogy össze futottunk, de megyek is, mert várnak a csajok.
- Én is örülök, jó hogy látlak - válaszolta Milo. Hangja rekedtes volt, mint aki alig találta szavait, mégis tele gyengédséggel és ugyanakkor szomorúsággal is. Azzal pedig előrébb lépett és magához húzva Petrát, átölelte, a lány pedig szó szernit a karjaiba olvadt. Annyira megszokott, annyira rutinos mozdulat volt ez mindkét fél részéről, hogy a szívem facsarodott bele. Hiszen pár perce még engem ölelt át erős karja és most azt látom, ahogy teljesen bele bújva a szívét öleli a másik lányba. Látni akartam ezt a lányt, hogy ki ő, ezért kicsit arrébb léptem Milo takarásából. Egy kis idő múlva Petra kihámozta magát Milo karjaiból és pár centivel hátrébb állt, egymást nézték. Elveszve. Legalábbis Milán teljesen elveszett. A lány gyönyörű volt, magas, karcsú alakja ágaskodott előttem. Tökéletes fogsora azonnal feltűnővé teszi a mosolyát és hosszúkás arcával teljesen modell kinézete van. Az én tökéletes ellentétem. De már értem miért nem tudja kiverni a fejéből Milo. Ő valószínűleg nem az a fajta lány, akit könnyen el lehet felejteni. A csend egyre kínosabb lett, a bennem kialakuló vihar pedig egyre hangosabb.
- Jól vagy? - kérdezte Milo halkan.
- Ja, aha, én jól, köszi - válaszolt szempilláit rebegtetve. - Na és te?
- Meg vagyok - válaszolt Milo nem túl határozottan. Aztán meghallottuk, hogy valaki oda kiáltott Petrának, hogy menjen, mert várják. Mielőtt elindult volna, Milo a keze után kapott és ismét a karjaiba zárta, szemét becsukva, arcát a lány hajába fúrta és adott egy hosszú puszit a feje búbjára. Azzal a lány elengedte és elköszönve a többiektől, már el is tűnt. Hosszan kifújva a levegőt elsőnek Peti indult meg az autó felé, maga után húzva Bellát és a karomat megsimítva intett a fejével, hogy üljek be én is. Beültem, de le sem tudtam venni a szeme Miloról, ahogy ott állt teljesen megsemmisülve, ökölbe szorított kezekkel nézett Petra után. A zenekar bepakolt és mindenki elfoglalta helyét, csak Milánt vártuk, hogy ő is beüljön a velem szemközti ülésre.
- Jössz már bratyó? - szólt ki Peti, amitől összerezzent. Bal kezét arcához vezette, pontosan azért, amitől a legjobban féltem...majd miután letörölte könnyeit megrázta a fejét és beült ő is az autóba. Vörös könnyektől áztatott szemei találkoztak az enyémekkel. Csak meredten nézett rám, semmilyen érzelmet nem lehetett kiolvasni belőlük. Öklét szája elé emelve könyökölt az ülés karfáján és szemeit becsukva fordította arcát a sötétitett ablak felé. Síri csönd szállt az autóra, senki sem mert megszólalni. Én legszívesebben üvölteni tudtam volna ettől a feszültségtől és ha én így éreztem magam, akkor ő vajon mit érkezhetett most? Ezer kérdésem volt, egy egész hurrikán tombolt a fejemben, de egy szót sem tudtam szólni, egyszerűen nem tudtam szólásra bírni magam. Bennem az is megfordult, hogy most talán jobb volna, ha haza mennék, kétlem, hogy most szüksége lenne a társaságomra. És ahogy ezeken morfondíroztam a szemeim előtt újra és újra lejátszódott, ahogy Milo nézett Petrára. Hát nincs az az Isten, hogy ezt bárki felül tudja múlni. És ezt nem a lányra értettem, hanem arra ahogy Milo a lányra nézett. Teljesen megbabonázva, akar a szívét is felkínálta volna tálcán neki, egyetlen pillantásáért vagy szaváért cserébe. Az utazás kínos csöndben telt, ez tény, a dolog igazán kínos része csak akkor kezdődött, amikor a srácok kitettek minket Peti és Milo lakásánál. A lakásba érve Milo kb azonnal eltűnt, gondolom a szobájába menekült és nekem fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem.
- Ééérezzétek otthon magatokat - mutatott Peti körbe a konyhán és nappalin. - Egy kicsit kupis ugyan, de nagyon jó kis kecó ez - próbálta elpoénkodni.
- Hanna, - szólított meg Bella és oda jött hozzám - figyelj, ha úgy érzed, hogy nem akarsz itt lenni, akkor veszem a cuccainkat és felőlem már most mehetünk.
- Jajj dehogy, ne viccelj. Maradj csak nyugodtan, Petit látva nagyon örül annak, hogy itt vagy, szóval eszedbe se jusson elmenni innen.
- De ez most nem rólam vagy róla szól..
- Én azt sem tudom kitől szól...
- Jajj, kicsim, gyere ide - ölelt át barátnőm és éreztem, hogy az eddig bent tartott könnyeim utat törnek maguknak. De nem akartam sírni, ezért minden erőmet összeszedve nyelem le őket. - Most mit csináljunk?
- Te menj és élvezd az éjszakát Petivel - tettem vállára kezemet bátorítóan. - És értem ne aggódj, semmi gond nincs.
- Hanna... - nézett rám bizonytalanul.
- Legalábbis velem, semmi gond nincs - helyesbítettem és egy mosolyt erőltettem az arcomra, hogy megnyugodjon. Bella elindult Peti után, hogy megkeresse őt és ezzel egyedül hagyva engem egy idegen lakásban és a bennem kavargó gondolatokkal. Patt helyzet, mondhatom. Nem tudtam volna csak úgy leülni a kanapéra és mégis mit csinálni, várni vagy mit? Szóval picit körül néztem és láttam, hogy a konyha tele van koszos edényekkel, üdítős üvegek, pizzás kartonok és kajás dobozok mindenhol, minthogy megkattanjak gondoltam össze pakolok. Valamit csinálnom kell és a pakolás, a rendet tevés mindig iszonyatos jó stressz levezető. Kinyitottam minden ajtót, fiókot, tudom elég gázul hangzik, de látni akartam mi hova tartozik és kerestem szemetes zsákot is. A szemetet betettem a szemét zsákokba, aztán a koszos edényeket mind elmostam, a tűzhelyet, sütőt, mikrót is megtisztítottam, majd a végén az összes edényt eltörölgettem és bepakoltam a szekrényekbe. Kb egy órámba telt, de így már egészen hangulatos kis konyha lett.