Summer Love(Azahriah ff.)

"Frozen waves..."

-Hogy mit mondott? - kiáltott fel legjobb barátnőm az óvoda udvar kellős közepén.

-Lilla. - néztem rá szúrós szemmel, s egy aranyost mosolyt intéztem a mellettünk elhaladó szülő felé. - Legalább a szülőket ne ijeszd el innen.

-Kiket? - nézett vissza a cseppet sem kedves tekintetű anyukára. - További szép napot! - mosolygott vissza rájuk.

-Sosem képesek köszönni. - sóhajtottam, s hátradőltem a padon. Az egész hét, a farsangi bálra készülve egyszóval fárasztó volt. Sosem hallgattam még végig ennyiszer a "Baby Shark" című zenét, és meg is kockáztatom, hogy talán soha nem is akarom majd többet hallani.

-Persze, persze. - fordult vissza hevesen. - És mégis mit válaszoltál neki?

~

-Hiányzol. - szólalt meg mellőlem a már jól ismert érdes hang.

-Tessék? - kaptam fel a fejem hevesen. Nem lehet. Nem lehetséges. - Nem kellett volna kijönnöm, én most... - keltem fel remegő lábakkal. - Nekem mennem kell.

-Linett! - pattant fel utánam Attila, hallva siető lépteit pedig egyre gyorsabbra vettem a tempót. Egy erős szorítást érezve a karomon azonban valaki visszatartott lépteimben. - Állj már meg, kérlek.

-Te ezt most komolyan gondoltad? - téptem ki a kezem szorításából. - Hogy majdnem egy év után rám írsz, aztán előadod az ártatlant, és hogy hiányzok?

-Nem adok elő semmit basszameg. - túrt bele a hajába idegesen.

-Te most komolyan ennyire hülyének nézel? - tettem össze a kezem. - Te voltál az aki otthagyott. - mondtam egyre hangosabban. - És komolyan ennyivel le akarod tudni? Hogy sajnálom?

-Nem otthagytalak hanem..

-Mert az, hogy egyik napról a másikra felszívódsz, az nem otthagyás. - nevettem fel gúnyosan, a zsebemből pedig kiszedve az Iqost, azt forgatva egyre idegesebben doboltam a lábammal, legszívesebben a földhöz vágtam volna valamit.

-Nem volt más választásom, értsd már meg. - mondta egyre erőteljesebben. - Ha végre végig tudnál hallgatni...

Felnevettem. Annyiszor hallottam már ezt a mondatot életemben, hogy teljesen felesleges lenne végighallgatni a benne rejlő magyarázatot. "Nem miattad van, hanem miattam.", nagyjából ezt jelenti ez a mondat.
Felnéztem az égre. Tulajdonképpen nem is értettem miért jöttem el, vagy hogy mire számítottam. Magyarázatra? De nem akartam hallani.
Életem egyik legnehezebb döntését egyedül kellett meghoznom, és akire a legnagyobb szükségem lett volna akkor, nem volt ott. A legjobban pedig az bántott, hogy fogalmam sem volt, hogy mégis miért nem. Attila hangja egyre hangosabban zúgott a fülemben, azonban semmit sem értettem abból amit mond. Szédültem, és hirtelen mintha nem is kaptam volna levegőt. A fülem csengett, a fejem zúgott, és egyszerűen nem bírtam tovább hallgatni a szinte véget nem érő magyarázkodást. Csendet akartam.

-Terhes voltam. - mondtam behunyt szemmel, az eddigi folytonos zúgás a fejemben pedig megszűnt. Kimondtam. Végre kimondtam, azonban semmit sem éreztem belül, csak a néma csend loholt közte és köztem.
Lassan kinyitva a szemem, néztem fel az előttem kővé dermedt fiúra, aki lélegzetvisszafojtva szögezte tekintetét a földre.

-Akkor... - kezdtem bele halkan, tekintetem pedig a kezemben lévő eszközre szögeztem. - Akkor este azért kerestelek, mert megtudtam. Nem vetted fel, és vagy százszor hívtalak Attila. - csordult le egy könnycsepp az arcomon, amely egyenesen a kezemre cseppent. - Nem tudtam, hogy mégis mit csináljak, vagy mit kezdjek egyedül, és egyszerűen...egyszerűen eltűntél.