Ébren is álmodom?

124 8 1
                                    

2015. július 17.

Egyenletesen szuszogott, miközben ujjaim gyengéden simogatták sötétbarna, hullámos haját. Egy párna feküdt az ölemben, és azon pihent a feje. Már egy ideje aludt, és nem is állt a szándékomban, hogy felébresszem.

Teljes csend uralkodott a nappaliban, csak halk lélegzetvételeit lehetett hallani. Minden tökéletes volt, számomra túlságosan is az. Nem érdemeltem meg, aki most békésen aludt az ölemben, és fogalma sem volt, hogy éppen róla álmodozom, még akkor is, amikor tudtam, hogy ez a valóság, hiszen éreztem, ahogy vékony teste egy kicsit rám nehezedik.

Mégsem tudtam betelni a látvánnyal, pedig már elég sokszor volt alkalmunk találkozni, a lehetőségekhez képest.

Tekintetem végigsiklott a nappali bútorain, ahogy a halvány napsugár igyekezett áttörni a hatalmas, sötétszürke felhők függönyén.

Ahhoz képest, hogy már jócskán benne voltunk a nyárban, nem volt ragyogó napsütés odakint. Egy vihar volt készülőben, hallottam, ahogy a távolban dörög az ég, de Ő meg sem rezzent, továbbra is mélyen aludt a kényelmes párnán.

El kellett fojtanom egy vigyort, mert az jutott eszembe, hogy akár tornádó is tombolhatna odakint, arra sem ébredne fel.

Azt mondta egyszer, hogy ha a közelemben van, mindig nyugodtabban alszik, mert tudja, hogy velem van, és ez a tudat hatalmas békével tölti el. Én sem tudtam volna szebben megfogalmazni, innen is látszik, hogy valóban lelki társak vagyunk.

És miközben kedves, lágy vonásait tanulmányoztam - amiket akár már magam elé is tudtam volna képzelni, mert annyiszor láttam -, újra és újra hálát adtam az égnek, amiért az utamba sodorta ezt a fiút. Szinte minden nap megtettem ezt, holott tudtam, hogy nem kellene ennyire szigorúnak lennem magammal, mert én is megérdemeltem a boldogságot, ami testem minden porcikájában csak úgy száguldozott ebben a pillanatban.

Mégsem voltam képes csak erre a csodálatos érzésre koncentrálni, mert a múlt keserves emlékei ismét bekúsztak a tudatomba, és megbénítottak minden gyönyörű gondolatot, ami az elmúlt öt percben suhant át az elmémen. Már éreztem is, ahogy a könnycsatornáim megadják magukat a fájdalomnak, hiába igyekeztem minden erőmmel, hogy ne sírjam el magam. Nem ment, ahogy eddig sosem. De most valami egészen más történt, mint amire számítottam.

Elkaptam a szemem az ablakról, amit eddig mereven bámultam, annak érdekében, hogy ne kelljen zsebkendőt keresnem, és lepillantottam szerelmem nyugodt arcára.

És ahogy odakint egy villám belecsapott a földbe, majd pár másodperc múlva hallottam is az iszonyatos dörrenést - amire persze megint nem ébredt fel -, úgy csapott belém is a határtalan megkönnyebbülés, hogy Ő van nekem. Azonnal éreztem, ahogy a keserűség és a fájdalom vasmarokként szorító keze lassan, de biztosan elengedi a szívem, és én újra szabadon fellélegezhettem. Már nem éreztem semmi mást, csak azt a mindent elsöprő vágyat, hogy a közelemben van és megérinthetem.

Épp ezért nem is tétováztam egyetlen pillanatig sem.

Újra az ujjaim közé vettem egy keveset majdnem fekete hajából, és gyengéden simogatni kezdtem, mire megmozdult, és egy kicsit elnyílt a szája, de még mindig nem ébredt fel.

Le sem tudtam venni a tekintetem telt és rózsaszín ajkáról. Alig bírtam visszafogni magam, hogy meg ne csókoljam. Lehunytam a szemem, ezzel próbáltam csillapítani a testemben hirtelen lángra kapó vágyat, de nem sok sikerrel jártam. Megint az arcát kezdtem nézni, ami szinte csak húsz centiméterre volt tőlem, de megálljt parancsoltam magamnak, mert nem akartam felébreszteni.

Éreztem, ahogy az arcomból a gerincem felé kúszik a forróság, és ott is marad, hogy szinte égesse a sejtjeimet. Most tényleg örültem, hogy alszik, mindig zavarba jöttem, ha elpirulva látott, ezzel még forróbbá téve az arcom.

Sóhajtva, de végül sikerült elfojtanom a késztetést, hogy egy lágy csókot leheljek az Életem szájára.

És akkor, abban a pillanatban ismét könnyek lepték el a szemem, de ezek már a boldogság könnyei voltak, mert már az a tudat örömmel töltött el, hogy tisztában voltam vele: bármikor megcsókolhatom, mert Ő az enyém. Ezeknek a könnyeknek nem is szabtam határt, hagytam, hogy végiggördüljenek égő pofimon - ahogy a Mindenem szokta mondani -, még jobban felperzselve azt.

Mosolyogva sírtam, vagyis inkább csak könnyeztem, majd éreztem, hogy megmozdul. Sietve letöröltem az érzelmeim nyomait, majd békés arckifejezést igyekeztem az arcomra varázsolni.

Nem szerette, ha sírok, és meg tudtam érteni, mert mindig azt hitte ilyenkor, hogy szomorú vagyok, pedig nem. Mióta ismerem, csak a hatalmas érzelmek miatt hatódtam meg, és néha akkor, amikor figyeltem, ahogy a vonat egyre távolodik, elszakítva tőlem életem értelmét.

Most az első verzió jöhetett szóba, hiszen nem kellett búcsút vennem tőle. Vagyis egyelőre nem. Ma éjjel még itt alszik, és csak holnap kell szembesülnöm azzal a ténnyel, hogy egy ideig megint nem láthatom gyönyörű szemeit, nem érezhetem gyengéd érintését és forró csókját felhevült bőrömön.

Mégis léteznek csodák...Where stories live. Discover now