Mégis léteznek csodák...

Újrakezdés

                                              2014. szeptember 1.

Ma ismét belépek a gimnázium kapuin, és igyekszem elfelejteni a nyár egyáltalán nem kellemes emlékeit. Sokat kell majd próbálkoznom, hogy sikerüljön. Sajnos túlságosan jó a memóriám.

Tudtam, hogy megint nehéz évem lesz - sőt, sokkal rosszabb, mint a tavalyi, ehhez kétség sem férhet, és ez akkor is így volt, ha a rengeteg tanulnivalóra gondoltam, nem kellett eszembe jutnia a sok fájdalmas emléknek, és a megpróbáltatásnak, amikkel meg kell majd küzdenem -,  ez a gondolat arra késztetett, hogy egy nagy levegőt vegyek, amint az iskola falai között találtam magam. Láttam, ahogy a barátnők egymás nyakába ugranak, és izgatottan mesélni kezdenek a nyárról, vagy a barátjukról. Én nem kerestem senkit a tömegben, és úgy láttam, hogy felőlem sem érdeklődik senki. Így hát egy halk sóhajjal elindultam a hosszú folyosón, a termünk felé.

Útközben éreztem, ahogy rám tapad néhány tekintet, ahogy végignéznek rajtam, azt kérdezve a szemükkel, hogy mit keresek én itt. Minden nap feltettem magamnak ezt a kérdést, és hosszú ideje nem találtam rá választ.

Túlságosan hirtelen ért ez a hatalmas zaj, amit a lelkes beszélgetések és a jókedvű nevetések keltettek. Senkit nem láttam egyedül bolyongani, mindenki mellett volt legalább egyvalaki. Csak én voltam már megint egyedül. Lehet, hogy ezért néztek rám ilyen furcsán? Biztos látszik rajtam, mennyire különc vagyok. Hogy mennyire képtelen vagyok beleolvadni a társaságba. Pedig ez volt az egyetlen, amit egész idő alatt tettem, csak épp nem abban az értelemben. Próbáltam eltűnni. Igyekeztem észrevétlen maradni, hogy senki ne jöjjön a közelembe. Saját magamon sem tudtam már eligazodni. Utáltam, hogy egyedül vagyok, és mégis inkább azt akartam, hogy ez így maradjon. Mert nagyon is tisztában voltam vele, hogy senki sem tudna megérteni, és azonnal itthagyna. Akkor mégis minek engedjek valakit a közelembe? Feleslegesen nem okozok magamnak fájdalmat, elég azt elviselni, amit muszáj.

Az osztálytermünk előtt már várakoztak néhányan. Halkan köszöntem nekik, egy-két lány rám nézett, majd el is fordult, mintha valami fertőző betegség lennék.

Jól gondolják. Felemésztem magam belülről. Magamat fertőzöm.

Azonnal megráztam a fejem, és próbáltam másra gondolni. Vagyis arra gondolni, hogy most nem sírhatok. Nekitámaszkodtam a falnak, és a fejem is nekidöntöttem. Inkább így álltam, mint lehajtott fejjel, a cipőm bámulva, az túl feltűnő lett volna. Vagy csak én látok rémeket?

Ha rémeket nem is, rengeteg csacsogó, számomra túlságosan is hangos és visszataszító lányt láttam. Mélyen kivágott fehér blúz, és épp a feneküket eltakaró, fekete miniszoknya. A fiúk vigyorogva mentek utánuk. Megcsapott erős parfümjük illata. Grimaszoltam egyet. Úgy mentek el mellettem, hogy rám sem pillantottak, mert nem tudták levenni a szemüket a ringó csodákról, amiktől én képes lettem volna ide, a folyosó közepére hányni. Na jó, ez kicsit sok volt, de tényleg elég undorítónak tartottam azokat a lányokat, akik ennyire kirívóan öltöztek. És persze minden fiú csak őket imádta. Az ilyen szürke kisegeret, mint én, levegőnek nézték.

De vajon hogyan tudtam volna megváltozni? Én soha nem mernék ilyen rövid szoknyát felvenni. Most is ünneplőnadrág volt rajtam, blúzzal és fekete kardigánnal. Még ezt sem mertem levenni, egyszerűen rettegtem megmutatni magam. Lelkileg alig mertem levetkőzni, nemhogy testileg. Strandra sem szerettem járni, nem is voltam sehol a nyáron.

Ezért meg sem lepődtem, ha a fiúk az előző lányokat választották. Viszont nekem soha nem fog kelleni olyan fiú, aki csak a külsőre megy. Teljességgel lehetetlen.