Mégis léteznek csodák...

A kihagyott reggeli

2014. július 17.

Már megint egy unalmas, nyári reggelre ébredtem.

Eszem ágában sem volt kinyitni a szemem. Vártam, hogy a tudatlanság ismét magával rántson valami szokatlan, mégis ismerős helyre, de hiába szerettem volna, hogy ez megtörténjen, az álom csak álom maradt. Mint mindig. Egész életemben.

Morogva lerúgtam magamról a takarót, és duzzogva elindultam az ablak irányába, hogy egy kis reggeli fényt és levegőt engedjek be a szobámba. Hunyorogva tártam ki magam előtt az ablakot, amint a szikrázó napsugarak próbálták megvakítani a szememet.

Amikor már sikerült hozzászoknom a világossághoz, a párkányra könyököltem, és kibámultam a forgalmas utcánk zajos történéseire.

Már hosszú évek óta itt laktunk, így már nem volt meglepő, amikor két hatalmas kamion száguldott el az úton.

Sóhajtottam egyet, azon bosszankodva, hogy itt már soha nem lesz csend és nyugalom, de ha őszinte akartam lenni magamhoz - márpedig mindig is az voltam -, nem is vágytam csendre.

Elég nagy csend honolt a házban, és amikor hónapokkal ezelőtt ráébredtem, hogy honnan is származik ez a hatalmas üresség, majdnem félrenyeltem a reggelimet. Még szerencse, hogy hétvége volt és nem kellett fejvesztve rohannom a busz után, hogy el ne késsek a suliból.

Szóval azon a reggelen rádöbbentem a nagy igazságra: nincs csend, zajlik az élet, csak éppen odakint. És nem én vagyok az, aki ezeket átéli. Aki megéli az életet. Egyedül voltam, ezért éreztem ezt a hatalmas csendet és ürességet. De nem magam körül éreztem. Hanem saját  magamban. És ez volt a baj. Találhattam volna rá megoldást - volt három nagyon jó barátnőm még az általános suliból -, de képtelen voltam rá, hogy szembenézzek a problémával. És ez még nagyobb gondot okozott.

Magamnak sem mertem bevallani: egyedül vagyok, és szükségem van valakire, aki meghallgat, vagy csendben ül mellettem, és hagyja, hogy kisírjam magam a vállán. De ez volt a következő tény, amivel utáltam szembesülni. Hogy nap mint nap sírok.

És ha lehet ennél is rosszabb, tudok mondani még valamit, ami a sírásnál is jobban tönkretett.

Mégpedig ez a hosszú és fájdalmas zokogások után következett be.

Amikor már csak könnyes arccal feküdtem a padlón, körülöttem zsebkendők tucatjai hevertek, és már egyetlen könnycsepp sem folyt a szememből. Amikor úgymond már kiürültem, és nem volt bennem semmi. Semmi az égvilágon.

Csak a testem fájdalmas zsibbadását éreztem, mert már órák óta csak a kemény padlón feküdtem. Nem szerettem, ha valaki azt mondja, hogy teljesen padlón van lelkileg. Nekem nem átvitt értelemre volt szükségem. Valóban érezni akartam, ahogy a kemény parketta nyomja a gerincem vagy a fejem, érezni akartam a testi fájdalmat, mert a lélek szenvedéséből már annyira elegem volt, mint még soha senkinek.

Amikor már készen álltam rá, hogy felkeljek gyötrődésem helyszínéről, ismét letaglózott a szörnyű valóság: megint gyenge voltam. Gyenge voltam ahhoz, hogy legyőzzem a fájdalmat. És igazából ez volt az, ami kikészített. Tudtam mindig, hogyan fogom végezni, ha a kezembe vettem egy marok zsebkendőt, de annyira kellett a sírás, hogy megnyugodjak, kicsit békére leljek, hogy már nem érdekelt, ha ismét gyengének kell éreznem magam.

Üveges tekintettel néztem, de nem láttam a virágot a párkányon, mégis tudtam, hogy ott van. Amikor behunytam a szemem, égő, fájdalmas érzés lepte el a szemhéjamat, ezért pislogtam párat, hogy egy kis nedvességet teremtsek oda. És sikerült is elérnem, nagy bosszúságomra. Nem akartam érezni a könnyeket - hiába tudtam, hogy ez nem a buta érzelmeim miatt van -, tisztában voltam vele, hogy ez csak a testem természetes reakciója, amiért elmulasztottam a pislogást az emlékek hatására.

Egy kisgyerek nevetésére lettem figyelmes, ahogy továbbra is ott támaszkodtam az ablakban. Már kezdett elég fullasztó meleg lenni, de még nem akartam behúzódni a remélhetőleg hűvösebb szobába.

Fiatal anyukát vettem észre, ahogy egy babakocsit tolt maga előtt, mellette egy kisfiú ugrándozott boldogan, lelkesen magyarázva valamit. Láttam a nő arcán elterülő gyengédséget, odaadást, törődést, ahogy a gyerekére nézett, és leste minden szavát. A kicsi néha bekukkantott a babakocsiba, hogy megpillantsa húgát vagy öccsét, majd folytatta izgatott meséjét.

Hirtelen béke szállta meg a lelkem, ahogy arra gondoltam, milyen szép családjuk van. Csak a büszke apuka hiányzott mellőlük, de sejtettem, hogy ő már dolgozik, és este ülnek együtt asztalhoz.

Én még nagyon is ráértem a családalapításon gondolkozni - egyrészt, mert még nagyon fiatal voltam, 16 éves, és még sokáig szerettem volna tanulni, másrészt pedig nem volt jelentkező, akivel megoszthattam volna az életem, akitől szerettem volna egy gyönyörű kisbabát.

Épp be akartam csukni az ablakot, hogy lemenjek és reggelizzek valamit, amikor megint a látóterembe került valaki. Vagyis egy pár.

A fiú magas volt és izmos testalkatú, szőke hajjal. A lány alacsony,

a feje épp a fiú válla alatt volt. Hullámos, barna haját lágyan fújta a szél, arcán ragyogó, életvidám mosoly ült, ahogy felpillantott kedvesére. És meg is tudtam érteni, amiért így érzett. Szerencsésnek érezte magát, hogy egy ilyen fantasztikus fiú szerelmes belé.

Láttam, ahogy átkarolták egymást, és hosszú csókot váltottak. Egy időben, nem is olyan rég, sőt, lehet, hogy még mindig, undort, majdnem hányingert éreztem, amikor nyilvánosan enyelgő szerelmespárokat láttam. Ők azért nem vitték túlzásba, a fiú adott egy puszit a homlokára, majd ismét kézenfogva, boldogan folytatták útjukat, amit már nem láttam. De nem is kellett látnom, hogy el tudjam képzelni, vajon mi történhet. Mégsem képzeltem el, mert egy másik gondolat foglalkoztatott.

Egyedül vagyok. Engem soha nem fog így szeretni egy fiú, ahhoz túlságosan is reménytelen vagyok.

Éreztem az egyre növekvő gombócot a torkomban, hiába próbáltam lenyelni, nem ment. Csak egy száraz torokköszörülés futotta tőlem.

Felkaptam néhány zsebkendőt az ágyam mellett lévő szekrény tartójáról, majd levetettem magam a földre - erősen és keményen koppantam a parkettán, majd megint az önsanyargatást választottam a reggeli helyett.