Mégis léteznek csodák...

Kívánság

                                                  2013. április

Fogalmam sem volt, merre tartok. Csak azt tudtam, hogy mennem kell,   követnem kell őt, különben elveszek. Az egész világ összeomlik, ha most nem megyek utána.

Éreztem és láttam, ahogy egyre fogy a távolság közöttünk, ezért gyorsabb tempóra ösztönöztem zsibbadó lábaimat. Lihegve próbáltam a nyomában maradni, de lehetetlenség volt lépést tartani vele, és már elég hosszú ideje loholtam utána ahhoz, hogy belássam: ki fog csúszni a kezeim közül, ha most nem rohanok még ennél is gyorsabban.

Hirtelen megváltozott a helyszín. Kiszabadultam a hatalmas fák fogságából, amik félelmetesen tornyosultak a fejem fölé, majd egy kisebb réten találtam magam. A nap halványan sütött, kellemesen melegítette a bőrömet. A lelkemben viszont éreztem a lesújtó hidegzuhanyt.

Eltűnt. Elveszítettem. Nem tudtam beszélni vele. Nem tudtam megkérdezni, hogy mit akart tőlem. Hogy miért csalogatott ide.

Egy kéz siklott végig a hátamon, majdnem felsikoltottam, de megnyugtató érintése elérte, hogy ismét egyenletesen lélegezzek, és a szívverésem is kezdett lecsillapodni.

Nem értettem, hogyan került a hátam mögé, amikor én futottam utána, de nem voltam olyan állapotban, hogy rájöjjek a titokra.

Hallottam, ahogy lassan megkerül, és máris szemben találtam magam vele. Ijedt nyögés hagyta el a számat.

Nem láttam az arcát. Csak egy hatalmas fehérséget. Kapkodni kezdtem a levegő után.

Mi történik velem? Ki vagy te? Miért nem látlak?

- Nem kell félned, örökre melletted leszek. Soha többé nem leszel egyedül. Egy nap megkapod a csodálatos boldogságot, és sosem veszíted el. Mert én adom neked. Csak hallgass a szívedre. Semmi más nem számít.

Azzal lépett egyet felém, a tenyere közé fogta az arcomat, majd lágyan az ajkamhoz simította a száját.

Hörgő hang szabadult ki a tüdőmből, zihálva remegtem az ágyamon ülve.

Csak álom volt.

A másodperc törtrésze elég volt ahhoz, hogy magamhoz térjek, pedig azt hittem, hogy hosszú percekre lesz szükségem.

Nem az történt, ami szokott, amire számítottam. Azt vártam, hogy csalódottan felkiáltok és elsírom magam, hogy ez megint csak egy ostoba álom volt, amit a túlságosan romantikus lelkem vetített az elmém elé.

Most egyszerűen csak ránéztem az órára, majd kipattantam az ágyból, egyetlen könnycsep nélkül. Már megszoktam ezeket a valóra válthatatlan álmokat. Valószínűleg már annyi ilyet álmodtam, hogy ehhez is sikerült hozzászoknom. Mint minden máshoz is, amit sosem kaphatok meg.

Nem is próbáltam megfejteni, hogy miről szólhatott. Egyedül csak az ismeretlen arca aggasztott egy kicsit. Hogy miért nem láttam. De talán jobb is így. Úgysem fogom megismerni álmaim hercegét.

Fél órám volt elkészülni, aztán indulnom kellett a suliba.

Végre péntek, és ma dolgozatot sem kell írnod. És különben is, kevesebb, mint két hónap múlva elballagsz, jön a nyár, aztán kezdődik a gimi. Használj ki minden pillanatot, amit még ebben az iskolában tölthetsz.

A szememet forgatva mentem le a lépcsőn, miután elvégeztem a fürdőszobai teendőimet. Nem tudtam, miért, de ez a hang - amit csak pár hete hallok a fejemben -, egyre jobban kezdett kihozni a sodromból. Mert talán a tudatalattim olyat üzent nekem mindig, amit nem akartam, vagy nem tudtam elfogadni. Mindig valami optimista, pozitív gondolat férkőzött a tudatomba. Vagy ennek épp az ellenkezője történt.