Mégis léteznek csodák...

A kínos csend, avagy miért nem merek megszólalni?

                                                2015. május 2.

Figyeltem az autó ablakán leguruló esőcseppeket, majd a mellettünk lévő sávban parkoló kocsira pillantottam.

Vezetője, egy vörös hajú, középkorú nő türelmetlenül és idegesen dobolt az ujjaival a kormányon, néha oldalra pillantva, hátha meglátja, hogy megindul az előttünk álló hatalmas kocsisor. De ez már hosszú percek óta nem akart bekövetkezni. És be kellett vallanom, hogy ezt cseppet sem bántam. Nekünk nem kellett sietnünk sehova. Csak eljöttünk kicsit kocsikázni, meg vásárolni, mert anyu megkért, hogy szerezzünk be  néhány hozzávalót az ebédhez. Szerettem volna venni magamnak egy új sportcipőt, ha már bevásárlóközpont közelébe megyünk. De igazából nem is a vásárlás gondolata dobott fel ennyire.

Ismét a sok apró mintát kezdtem tanulmányozni, amit a lassan, de kitartóan zuhogó eső rajzolt az autó üvegére. Éreztem, ahogy lágy melegség árasztja el a testem, a nemrég bekapcsolt fűtés hatására. Kellemes érzés volt, odakint nem volt hideg, de épp elég hűvös és nyirkos volt az idő, hogy máris átfagyjanak az ujjaim. Sajnos eléggé fázós típus vagyok, de sebaj, vannak pillanatok, amikor egészen melegem van...

Hátradöntöttem a fejem a kényelmes ülésen, és hagytam, hogy leereszkedjenek a szempilláim ebben a kábító, de még jóleső melegben. Összefontam a karom a mellemen, kicsit megfeszült a bőrdzsekim ujja, majd az egyik lábamat is rátettem a másikra. Ebben a kocsiban volt elég hely, hogy megtegyem, nem úgy, mint a miénkben.

Felpattant a szemem, amikor éreztem, hogy megint elindulunk, azért, hogy két méter után ismét megálljunk. A vörös nő már nagyon magán kívül lehetett, láttam dühösen ráncba szaladó homlokát, és majdnem felnevettem. De rajta még mindig nem éreztem semmiféle változást.

- Mi olyan vicces? - lágy, mégis mélyen bársonyos hang érdeklődött. Máris elfelejtettem nevetni, összeszorítottam a számat, és ráeszméltem, hogy ma nem apuval tartok vásárolni.

Tudtam, hogy körülbelül három másodpercig leszek képes az arcára nézni, mielőtt ismét az előttünk álló kocsira szegezném a tekintetem. És nem azért nem tudnám tovább nézni, mert nem tetszik a látvány. Pontosan erről volt szó: tisztában voltam vele, hogy milyen hatással van rám a szeme, a mosolya, a haja, a szája. Azonnal elpirulnék, ha néhány másodpercnél tovább nézném. Nagyon szerettem volna akár órákon át nézni őt, mert ritka alkalmakkor tudtunk csak találkozni, de egyszerűen a testem reagált helyettem, amikor gyengéd tekintetével a szemembe nézett.

Nem akartam udvariatlannak tűnni, ezért összeszedtem magam, és az arcára pillantottam.

- Nem mindenki bírja olyan jól a tétlen várakozást. - feleltem percekkel ezelőtt feltett kérdésére.

Bólintással nyugtázta a válaszomat, majd ismét a gázra lépett, mert végre megindultak a kocsik előttünk. Csoda történt, egész jól haladtunk előre, mentünk vagy ötven métert, hogy aztán megint megállásra kényszerüljünk.

- Messze van még a bevásárlóközpont? - kérdezte nyugodtan, egy cseppnyi türelmetlenséget sem éreztem a hangjában. Ez volt az egyik tulajdonság a sok közül, amit annyira szerettem benne.

Tudtam, hogy ezen részén a városnak még sosem járt, ezért majd nekem kell őt navigálnom, amit persze szívesen megtettem, csak hosszan kellett beszélnem, amire még nem voltam képes a jelenlétében. És ha hű akartam lenni magamhoz, nem sok emberrel beszélgettem sokáig. Főleg nem olyasvalakivel, aki ilyen mélyen leste minden mozdulatomat ebben a pillanatban is.

- Egyébként nincs messze, ha nem lenne dugó, már régen odaértünk volna. - meg sem próbáltam ránézni, pedig annyira vágytam rá.

- Én nem bánom, legalább még többet lehetünk kettesben. - mondta vidáman, kis nevetéssel a hangjában. Igazat is adtam neki.