Mégis léteznek csodák...

Határtalan boldogság

                                           2015. szeptember 10.

Az autónk éles kanyarral befordult az udvarra. Hatalmas csend honolt, az ég végtelenül feketének látszott.

Dobogó szívvel kiszálltam a kocsiból, a hűvös szellő megborzongatta a testem. Viszont annak a borzongásnak a közelébe sem ért, amit akkor éreztem, amikor megláttam Őt.

Először anyunak és apunak adott puszit, aztán én is odalépdeltem hozzá, gyakran pislogva, hogy elhiggyem, tényleg vele vagyok ilyen sok idő után.

- Szia Babám! - mosolygott rám, és a hangja végre kizökkentett a kéthetes zsibbadtságból, amit egyfolytában éreztem, amíg nem láttam őt. Felém hajolt, lágyan az ajkamra szorította a száját, majd mindannyian bementünk a házba.

A barátjához utaztunk le délre, mert a kocsinknak szüksége volt néhány "vizsgálatra", és ez tökéletes lehetőséget biztosított arra, hogy Petivel együtt legyünk. Nem hagyhattuk ki. Találkoznunk kellett. Mondhatni életbevágóan fontos volt. Már kezdett elviselhetetlenné válni a hiány.

Amint beléptem az ajtón, fejen talált a gondolat.

Életemben először lógni fogok a suliból.

Na jó, ez így nem teljesen igaz. Az biztos, hogy holnap nem megyek, mert csak hétvégén megyünk haza, de ez nem nevezhető klasszikus lógásnak. Már előző nap vittem igazolást az osztályfőnökömnek, szóval nem hirtelen felindulásból fogok hiányozni. És be fogom pótolni az órákat, minden lemaradást behozok. Szóval ez teljesen elfogadható szerintem. Már nagyon szerettem volna találkozni vele, és így év elején egy kihagyott péntek nem a világvége. És különben is, nem fogok rászokni erre, ez egy egyszeri alkalom lesz.

Néztem, ahogy leül az asztalhoz, majd én is leültem mellé. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és engedtem, hogy a lelkem végre fellélegezzen. Már az úton megfogadtam, hogy amint ideérünk, többet nem is gondolok a sulira vagy a tanulásra, mert teljesen ki akarok kapcsolódni. Így hát, be is tartottam a magamnak tett ígéretem. Fárasztó nap volt, azonnal meg is feledkeztem róla, és csak a hangjára, a közelségére koncentráltam.

Vacsora után beszélgettünk még egy kicsit, majd anyuék elmentek fürödni. Majdnem egy órával később - egy kellemes és nyugtató zuhanyozás után - beléptem a kis szobának berendezett helyiségbe, ahol már pizsamában fekve várt az ágyon. Mosolyogva lefeküdtem mellé, és azonnal a karjába kapott. Szorosan hozzábújtam, elmondhatatlan érzés volt.

Mint mindig, most sem szólaltunk meg, csak hallgattuk egymás sóhajait, amit a másik teste váltott ki belőlünk. Aztán egyszer csak felém fordult, végigsimított az arcomon és megcsókolt. Egy pillanatra megmerevedtem, mert olyan régen éreztem a csókját, de hamarosan ellazult a testem, mint általában. Aztán földrengés tört ki a testemben, amikor a keze lecsúszott a hasamon.

Ott és akkor elveszítettem a maradék önuralmamat is, ami nem volt meglepő ennyi távollét után. Belekapaszkodtam a hajába és szinte kétségbeesetten húztam magamhoz a testét. Mintha csak így tudtam volna életben maradni. És talán így is volt: nélkülözhetetlenné vált az életemben.

Felmordulva a hátamra fektetett, és zihálva nézett le rám csillogó szemeivel. Éreztem rajta, hogy már ő sem tudja visszafogni magát, de mindketten tudtuk, hogy még nem állok készen semmi visszafordíthatatlanra.

Mosolyogva lehajolt hozzám, és lágyabban szorította az ajkát az enyémre. Így sikerült megakadályoznom, hogy az a bizonyos tűzhányó kitörjön a bensőmben. Csak a lassan felemésztő, tüzes lángok kezdték őrületbe kergetni az érzékeimet.