Mégis léteznek csodák...

Csak akarat kérdése

                                                    2014. július 30.

Későn ébredtem, mint ahogy általában nyáron szoktam. Amikor megmozdultam, éles, szúró fájdalom hasított a gerincembe, aztán a combomba, végig a karomon, egészen addig, amíg a fejem el nem kezdett tompán lüktetni.

Figyelemre sem méltattam ezeket a testi jeleket, már túlságosan ismerősek voltak ahhoz, hogy meglepődjek rajtuk. Megpróbáltam felülni, persze ahogy sejtettem, nem sikerült elsőre. Vékony vonallá préseltem az ajkam, hogy erőt gyűjtsek, de nagyon jól tudtam, hogy igazából nem azért van szükségem az erőre, hogy felkeljek, hanem, hogy ne vegyem észre a mellkasomban enyhén dobogó fájdalmat. Lelki erő kellett volna ahhoz, hogy ki tudjak kelni az ágyból, de már annak is örültem, hogy nem érzem olyan szörnyen magam. Voltam már rosszabbul is, ezzel nyugtatott egy kis hang a fejemben, mire gondolatban azt válaszoltam, nem kell sok ahhoz, hogy ismét kedvenc padlómon találjam magam. Elég volt egyetlen apró lökés a sorstól, és máris visszazuhantam oda, ahonnan elindultam. És ez már eléggé kezdett kifárasztani. Nem volt erőm mindig újrakezdeni. Azt sem akartam, hogy valaki sajnáljon, vagy szánalmas pillantást vessen rám. Ezekre volt szükségem a legkevésbé.

Halk nyögés hagyta el a számat, amikor végre feltornáztam magam. A hálóingem teljesen a testemre csavarodott, alig kaptam levegőt. És persze én, depressziós őrült azt gondoltam, hogy talán egyik reggel arra ébredek, hogy a saját hálóingem fojt meg. Ez annyira hihetetlen és képtelen ötlet volt, hogy önkéntelenül elnevettem magam, hogy aztán pár másodperc után rájöjjek, mit tettem.

Rá sem ismertem arra a rekedt hangra, ami nevetésként szakadt fel belőlem. Ha kényszerítenek sem tudtam volna megmondani, hogy mikor nevettem, vagy akár csak mosolyogtam utoljára. A hangom állapotán az sem segített sokat, hogy nem beszéltem már több, mint egy hónapja. Utoljára a bizonyítványt köszöntem meg az osztályfőnökömnek, és talán néha beszélgettem a szüleimmel, esténként. De mivel szinte minden nap egyedül voltam otthon, nem volt kivel beszélnem. Így is elég sok hang sugdolózott a fejemben, nem akartam még én is magamban beszélni, bebizonyítva a tényt, amit mindennél jobban próbáltam letagadni: tényleg megőrültem.

Nem volt kedvem felöltözni, ezért csak így egyszerűen, hálóingben a fürdőszoba felé vettem az irányt. Ma reggel nem ragyogott be a nap a kis ablakon, tehát felkattintottam a lámpát, hogy megnézzem magam a tükörben. Nem kellett volna.

Az első gondolat, ami eszembe jutott a tükörképem láttán: nincs bennem élet. Úgy néztem ki, mint egy élőhalott, és ezzel az volt a legfőbb baj, hogy nem voltam hajlandó változtatni rajta. Bármennyire is próbáltam, nem ment. Így hát feladtam a próbálkozást. Annyira nem akartam tetszeni valakinek, hogy tegyek is valamit azért, hogy egy kicsit elfogadhatóbban nézzek ki.

A szemem alatt húzódó fekete karikák ijesztettek meg először. Néhány halvány piros ér találkozott a pupillám közelében - nem igazán vonzóvá téve zöldesbarna szemem -, biztos voltam benne, hogy azért, mert annyit sírtam mostanában, és a szemem nyálkahártyájának sosem volt nyugta. Igazolta az állításomat a pislogásom. Most még jobban éreztem a fájdalmas, égő érzést. Eléggé kellemetlen volt, de nem tudtam mit tenni.

Tovább tanulmányoztam az arcomat, de ez is nagy hiba volt, azonnal megbántam. Kócos volt a hajam, pedig gyakran fésülködtem. Az ajkam ki volt cserepesedve, láttam az apró bőrdarabokat a szám felületén. Sápadt voltam, ijesztően fehér. És ami a legjobban megrémített: nem tudtam, ki az a lány, akit magam előtt láttam. Tisztában voltam vele, hogy én vagyok - ennyire azért nem őrültem meg -, mégis annyira ismeretlen volt az a tekintet, amit láttam visszatükröződni. Szomorú volt, és keserű. Olyan pillantás, amit eddig sosem láttam. Vagyis nem tudtam, hogy már ilyen szinten élettelenné váltam. És soha, még csak bele sem gondoltam abba, hogy egyszer az én arcom lesz ilyen.